Elismerések sorát vehette át a Közút nógrádi igazgatója

– Mozgalmas éven van túl. Meglepetésként érték a kitüntetések?

– Erre nem lehet felkészülni, így azt mondhatom, hogy mindhárom elismerés váratlanul ért. Igyekeztem a munkámat becsülettel elvégezni és nagy megtiszteltetés a számomra, hogy többen mindezt elismeréssel díjazták.

– Melyikre a legbüszkébb?

– Mindegyik másként érint. Gyakorlatilag nem is tudom összehasonlítani őket, hiszen a Magyar Arany Érdemkereszt egy állami kitüntetés, a Nógrád megye díszpolgára címet a megyei önkormányzat ítéli oda egy arra érdemes személynek, míg a Baross Gábor-díj egy szakmai elismerés. A szívemben mindhárom különleges helyet foglal el, mivel más-más tevékenységi körben mozgó bizottságok döntöttek úgy, hogy nem volt hiábavaló ez a negyvenhárom évnyi közutas szolgálat.

– Már gyerekkorában is erre a pályára készült?

– Valójában nem. Én egy kicsit kakukktojás vagyok a családomban, hiszen apai – és részben anyai – ágon kohász felmenőkkel rendelkezem. Édesapám kohómérnökként dolgozott Ózdon, majd onnan áthelyezték a Salgótarjáni Acélgyárba. E cégtől is ment nyugdíjba, mint a gyár vezérigazgatója, így gyerekként én is gyakran megfordultam az Acélgyár csarnokaiban, sőt még nyári gyakorlatot is töltöttem ott. Ergo adott lett volna a lehetőség, hogy én is a kohászat felé vegyem az irányt, de nem fogott meg annyira ez a szakma.

– Végül honnan jött a közlekedéssel kapcsolatos szakma ötlete?

– Volt néhány középiskolai ismerősöm, akik felettem jártak. Amikor hazalátogattak, meséltek az általuk választott egyetemről, az ottani életről. A hallottak annyira magával ragadtak, hogy végül én is a Budapesti Közlekedési és Távközlési Főiskolára jelentkeztem. Az utazás már akkor is foglalkoztatta a fiatalokat, ezért tettem le a voksom a közlekedés, majd azon belül is az utas szakma mellett. Így kerültem erre a területre és visszagondolva az elmúlt évtizedekre, jól döntöttem.

– Önt is hajtotta az utazás iránti vágy?

– De még mennyire! Fiatalként, amennyiben lehetőség nyílt rá, az összespórolt pénzemet arra költöttem, hogy minél többet láthassak a világból. Persze abban az időben ez még nem olyan egyszerűen zajlott, mint manapság, mivel például Nyugat-Európába csak háromévente egyszer lehetett ellátogatni. Ennek ellenére sok helyre eljutottam fiatalként, amely élmények mind a mai napig elkísérnek utamon, természetesen az ott látott szakmai érdekességekkel együtt.

Névjegy

Ürmössy Ákos 1955-ben született Ózdon, ahol édesapja kohómérnökként dolgozott. A családfőt 1960-ban a Salgótarjáni Acélgyárba helyezték át, amely városba a család is követte, így az ötéves Ürmössy Ákos az általános- és a középiskolás tanulmányait már a nógrádi megyeszékhelyen végezte el. Szakítva a családi hagyománnyal, a pályaválasztás során a kohász szakma helyett a közlekedés mellett döntött, ezért a Budapesti Közlekedési és Távközlési Főiskolára jelentkezett 1973-ban. A főiskola elvégzése után a közútkezelő szervezetnél kezdett el dolgozni 1976-tól. Később mérnök-üzemgazdász és útfenntartó szakmérnöki egyetemi oklevelet is szerzett. Pályafutása kezdetén olyan neves szakemberektől tanulhatta hivatása fortélyait, mint Fáklya Károly vagy Timmer Zoltán. A Magyar Közút Zrt. Nógrád Megyei Igazgatóságának vezetőtisztségét 2005 októberétől tölti be.

– Kanyarodjunk vissza megyénk közútjaihoz. Az évek alatt milyen feladatköröket látott el?

– Lényegében végigjártam a szamárlétrát: voltam forgalomtechnikus, tervező, műszaki ellenőr, vállalkozási főmérnök, fejlesztési főmérnök, építési osztályvezető. Mindeközben a közútkezelő szervezet rengeteg szervezeti és névváltozáson esett át, így alakult meg végül a Magyar Közút Nonprofit Zrt. 2005-ben. A Nógrád megyei igazgatóság vezetői pozícióját ugyanez év október elsejétől töltöm be, bár néha mind a mai napig útellenőrként is működöm.

– Ez hogyan lehetséges?

– Harminc évvel ezelőtt Salgótarjánból Kisterenyére költöztem családommal. Munkába jövet minden nap bejárom a 21-es út e szakaszát, és ha valamit észreveszek, nyilván azonnal telefonálok. Azt hiszem, ezt a szeszélyemet már megszokták a kollégák, és tudják: ez az én pályaszakaszom, amelynek sorsára szívügyemként tekintek.

– Volt olyan pillanat, amikor megfordult önben, hogy elhagyja ezt a pályát?

– Ennyi idő alatt nyilván néhányszor felmerült a munkahelyváltás gondolata, de mivel jól éreztem magam ennél a szervezetnél, a többi lehetőséget nem találtam elég csábítónak. A szívem először idehúzott, majd itt is tartott.

– Eddigi pályafutása alatt akadtak különleges vagy szívmelengető pillanatok?

– Nem tudnék egy esetet így kiemelni, inkább általánosságban tudom azt mondani, hogy nagyon jó érzés, amikor a panaszos levelek mellett egy hálás levél is beérkezik hozzánk. Nyilván mind a mai napig rengeteg a teendőnk a közúthálózat karbantartása és felújítása terén. Különösen a mellékúthálózat szorul újításra. A lehetőségeinkhez mérten a legjobb tudásunk és felkészültségünk szerint tesszük a dolgunkat, és bár nem a köszönetért dolgozunk, mégis nagyon sok pozitív energiával tölt fel mindegyikünket egy a munkánkat elismerő üzenet.

– A jövőt illetően milyen elképzelései vannak?

– Én az aktív pályafutásom vége felé járok. Jövő februárban töltöm a hatvanötödik életévemet, ami azzal jár, hogy rövidesen át kell adnom a „stafétát” az utódomnak. A jövőben azt szeretném, hogy az életemben a főszerepet a család tölthesse be, hiszen a már említett elismerések hátterében az áll, hogy olykor több időt töltöttem az otthonomtól távol, mint benne, így lesz mit pótolni. Nyilván nem szeretnék teljesen eltűnni a képből, szívesen állok majd akkor is a kollégák segítségére, amikor már a közút nem képzi a mindennapjaim részét.