Botlókövek emlékeztetnek a holokauszt salgótarjáni áldozataira

Köztük volt több mint négyszázezer, a mai országterületről kétszázezer magyar állampolgár is. A koncentrációs táborok gázkamráiban életüket vesztettekre az utókor méltóképp igyekszik emlékezni, mindenekelőtt olyan céllal, hogy soha többé ne fordulhasson elő hasonló borzalom.

A főhajtás egy sajátos módját jelentik az úgynevezett botlókövek az olyan épületek, házak előtt, ahonnan az elhurcolt, eltűnt lakók soha nem tértek vissza. Az ötlet a német Gunter Demnig fejében született meg, aki 1994-ben a kölni evangélikus templomban mutatta be az első 250 botlókövet, amelyek valójában a járdákba mélyen, stabilan beillesztett rézből készült 10x10 cm-es kis táblák.

Ezekből már több ezer található Európa-szerte és 2007 óta – amikor Budapesten, a Ráday utcában lerakták az elsőt – Magyarországon is szaporodik a számuk. A közelmúltban Salgótarjánba is került három helyre – köztük a belvárosban, a Lakberendezési Áruház elé – botlókő.

Az elhelyezés alkalmából a városba, a Dornyay Béla Múzeumba látogatott a Budapesten élő, az idén februárban már a kilencvenegyedik életévét már betöltött Szegő Andorné, akit édesanyjával együtt innen hurcoltak el először a helyi gettókba, majd bevagonírozva, borzalmas körülmények között az auschwitzi haláltáborba. Csodával határos módon túlélte az elképzelhetetlenül embertelen viszonyokat és Prágán keresztül visszajutott Magyarországra, sőt Salgótarjánba is. Megrázó élményeiről korábban már nyilatkozott Póczos Sándor helytörténésznek, s visszaemlékezései meg is jelentek a szerző Salgótarján-Auschwitz-Salgótarján című kötetében.

A közelmúltban – Túlélők – Zsuzsika címmel – film is készült Szegő Andornéról, Zsuzsikáról, aki néhány kérdésre válaszolva inkább monológszerűen mondta el a vele, velük történt szörnyűségeket. A filmet a múzeumban diákoknak is bemutatták.