Csehkiveréseink

A többi változatról, ezek kombinációiról már ne is beszéljünk. Itt vannak például a száz évvel ezelőtti, Salgótarján környéki honvédő harcok. A feneketlen bendőjű „csehszlovákoknak” voltak ám olyan elképzeléseik is az első világháború végén, az új Közép-Európa vajúdásakor, hogy Vacovtól Miskovecig, azaz Váctól Miskolcig kihasítanak maguknak még egy sávot a Felvidékből: akkor a határ Pásztónál húzódott volna.

Aztán a történelem úgy hozta, hogy a kommunista vezetés alatt álló, bár tisztikarának egy részét a felbomlott Osztrák–Magyar Monarchiától öröklő magyar Vörös Hadsereg állt ellen a cseh támadásnak, előbb Salgótarján környékén, később a lengyel határig szorítva őket. Akárhogyan is volt, a Horthy-rendszerben nem számítottak szalonképesnek a proletárdiktatúrát megtestesítő alakulatok.

A második világháború után jött a nagy fordulat: a proletár internacionalizmus jegyében – bocs’, ateisták, – a Vörös Hadsereg mennybe ment, a hon- és területvédelem jelleg pedig elfelejtődött. A rendszerváltásig. Akkor a kommunista múlt és terror miatt a Vörös Hadsereg ismét ördögtől valóvá vált. A balassagyarmati csehkiverés esetében is lezajlott ez – fordítva. Egyszer helyére teszi-e a történelem ezt a helyzetet? Száz év után talán már lehetne, de nézzük most a dolgok jó oldalát: fentiket szlovákul aligha írtam volna meg…