55 éve a pult mögött: Valéria elmesélte mi változott a tarjáni presszókban

Ma már azonban egyik cukrászda sem működik. Illetve a Kővirág helyén, kisebb cukrászda fogadja az édesszájúakat. Az egykor annyira jellemző, „divatos” sötétre festett, fehérrel fugált robosztus terméskő-falat a sütibolthoz illő egyszerűbbre cserélték, néhány stukkóval oldva meg a szerény, ám elegáns díszítést.

– Szoktak nosztalgiázni?

– Jaj, gyakran. A múltkor is bejött a boltba két férfi, úgy az idősebb fajtából, s mondják: Maga már milyen régen itt van! Szó-szót követett, végül kiderült, hogy egyívásúak vagyunk, és a 60-as, 70-es években legénykedtek, járták a presszókat, szemezgettek a lányokkal, szórakoztak, s felém is kacsingattak… De hiába! Ami volt, elmúlt le zártuk, s jót kacagtunk a sztorin. Egyébként a vendégre mosolyogni, kedvesen megszólítani, kínálni, javasolni valami újat, esetleg megszokott kedvencre felhívni a figyelmet, az régen is, ma is a szakmánk egyik alapkövetelménye. Ha ezt kapja, akkor máskor is betér, s ha betér, akkor vásárol. Ez ilyen egyszerű. Ma már Andrea lányom viszi az üzletet, aki még nálam is ügyesebben, úgymond magasabb színvonalon intézi a jelen ügyeit. Fiatalok, energikusak a munkatársnőim, de ha kell, szívesen beugrok kiszolgálni a pult mögé.

– Milyen érzés ez, még ötvenöt év után is?

– Nagyon jó. Az embert nem tekintik feleslegesnek, hátramozdítónak, inkább hasznos segítőnek. Jó kollégának tekintenek, ami éltet, erőt és vitalitást ad. Szeretem magamon és magam körül is a rendet, de amikor soros vagyok a boltban, akkor összekapom magam... Öltözet, frizura, úgy ahogy a szakmában ez elő van írva, az ápoltság alapvető elvárás volt és marad is a vendéglátásban. Isten nyugosztalja Manusek Bélát, akivel osztálytársak voltunk egykoron, számomra jó példa volt mindig, Czikora Zolikával is jó a kapcsolatom, kiváló vendéglős volt, most már nyugdíjas, úgy látszik csak én vagyok, olyan „nyughatatlan” lélek.

– Milyen volt a vendéglátás régen és ma – feltehető ilyen kérdés?

– Igen, hiszen van némi rálátásom. Tapasztalataim szerint régebben pezsgőbb volt a vendéglátóhelyek élete. Például a Kővirág presszóban is, ahol 25 évet dolgoztam üzletvezető-helyettesként. Sok fiatal nem a számítógépen kereste a kapcsolatot, hanem nálunk randizott, az asztaloknál sokan diskuráltak, idősebbek, fiatalabbak egyaránt. Szerettük a vendégzsongást, nem zavart bennünket a zenegép hangja sem. Emlékszem, amikor a SBTC még az NB I-ben játszott, ’73-ban a vidék legjobbjaként sikert sikerre halmoztak. Egyik kedvenc törzshelye volt a csapatnak a Kővirág. Számunkra is élmény volt, amikor egy-egy hétvégi meccs után Gecse, Kajdi, Szalai, Básti, Szoó Dodi is gyakran beugrottak a törzsasztalukhoz. Jó hangulatban viccelődtek, adomáztak, s nagyokat nevettek, különösen ha győztek. Gyakran volt este teltház, ilyenkor erősítettük a személyzetet, s kicsit megnyújtottuk a zárórát. Szóval most kevesebb időt szánnak az emberek a társas kapcsolatok és együttlétek ilyen formájának, meg aztán kevesebb pénzük is van erre a célra. Vannak ma is cukrászdák, presszók, vendéglők Salgótarjánban. Igényesek, színvonalasak. Talán csak a vendégek zaja az ismert zsongás a „lélek” hiányzik belőlük. Meg aztán az üzletemberek ha találkoznak, s tárgyalnak azt diszkrétebben teszik. Sok mindenben, itt is változtak a szokások. Lehet, hogy rosszul látom, legfeljebb az 55 éves tapasztalatom nyújthat némi alapot, hogy közel járjak az igazsághoz.

– A családból hozta a vendéglátás, mint szakma iránti szeretetét?

– Nem hiszem, az később alakult ki bennem. Somosi lányként fodrásznak készültem, de nem jött össze. Választottam, amit lehetett így tanultam, s szerettem meg a vendéglátó-eladó, később üzletvezető szakmát. Apám bányász volt, csak annyi köze volt a vendéglátáshoz, hogy amikor megszülettem – így mesélték utólag – kihagyta a műszakot, nem dolgozott, helyette a barátaival a kocsmába múlatta az időt. Így adta meg a módját, fejezte ki az örömét. Szerintem jól tette legalábbis így gondolom hetven év távlatából.

– Viszont az Ön szakmai örökségét már úgy tudom, mások is folytatják a családban.

– Igen, s ennek örülök, erre nagyon büszke is vagyok. Mint már mondtam Andrea lányom szívvel-lélekkel vezeti ezt a boltot, cukrászként is kiváló szakember. Igényes, ad a színvonalra. Andrea unokám turizmus-vendéglátás szakon diplomázott ő a budapesti Hilton Szálloda értékesítési vezetője, jelenleg négy hónapos kisbabáját neveli. Mindig nagy ajándék egy családban az új jövevény, hálát adok a gondviselésnek, hogy megérhettem a dédszülői létet.

– Akkor most az öröm idejét éli? S mi lesz a süteménybolttal, ki áll a pult mögé?

– Természetesen, alig várom, hogy lássam őket! Vannak ott most is, nem kell félteni őket ügyesek, kedvesek, talpraesettek. De amíg kellek, amíg az egészségem engedi mindig számíthatnak rám a lányok és természetesen a vendégek.