Málenkij robot: a pokoljárók útjára emlékeztek Nógrádban

A második világháború során a Berkenyére bemasírozó szovjet katonák 1944. december 22-én hadparancsot adtak ki, amely minden német származású munkaképes embert jelentkezésre kötelezett. Mentességet csak a három éven aluli gyermekeket nevelő anyák és az igazolással rendelkező betegek kaptak.

Január 4-én összetoborozták az érintetteket, és másnap, a mai óvoda helyén lévő egykori iskola épületében gyülekeztek a mit sem sejtő falubeliek. Délben indult a „transzport”: Nőtincsen, Nézsán, Szirákon, Vanyarcon át vonultak, érintették Gyöngyöst, majd a kál-kápolnai vasútállomásra hajtották szerencsétleneket.

Míg a vonatra vártak, kerítéssel körbevett területen őrizték őket. Közben megérkezett a többi „transzport” is: Nagymarosról, Kismarosról, Zebegényből, Vecsésről és Szendehelyről.

Iszonyatos körülmények között, egy hónapon keresztül tartott az út, mire Ukrajnába, a Donyeck környéki szénmedencébe értek. Sokan meghaltak út közben, őket az állomásokon egyszerűen kihajították a vagonokból.

Évtizedekig állt a hallgatás fala

Az elhurcolt berkenyeiek két csoportban, 1947 és 1948 nyarán térhettek haza. A hazatérteket megeskették, semmit sem szólhatnak arról, mit éltek át Ukrajnában. Csak sugdolózva, családi körben oszthatták meg nélkülözésük történetét a szeretteikkel. A hallgatást csak a rendszerváltás után törték meg. Ekkor került felszínre minden szörnyűség. 1990. június 3-án felavatták a berkenyei templom felé vezető út mellett a málenkij robot helyi áldozatainak emlékművét. A hetvenedik évforduló 2015-ben adta az ötletet, hogy gyalogos menettel is emlékezzenek az elődökre.

A málenkij robot lágereiben tovább folytatódtak a nélkülözések. Az emberek többségét a bányákban dolgoztatták, három-négyszáz méteres mélységben, és ha nem került felszínre az előírt mennyiség, csökkent a kenyéradag. Mások építkezésekre, fűrészüzemekbe, vasgyárba, illetve a nők főleg mezőgazdasági kolhozokba kerültek. Az ottani lakosság kezdetben előítélettel viseltetett a foglyok iránt, később, mikor szembesültek a sorsukkal, már barátságosabban bántak velük.

Először a betegek kerülhettek haza, 1945 októberében. A többiek még két évig szenvedtek a messzi földön. A berkenyeiek közül tizenhárman soha nem térhettek haza, ott pusztultak a lágerben.

Múlt szombaton, pontosan az elhurcolás napján, január 5-én a Szent Anna Fogadó elől indult a mintegy húsz-huszonöt fős csoport, akiket még az előző éjjel frissen leesett hó sem riasztott el a néhány kilométeres gyaloglástól. A forró tea felhörpintését követően az út a falu központjától a két település között található magaslaton, a Hosszúbércen keresztül vezetett Nógrádra. A társaságot a rendezvényteremnél Schmidt Józsefné, Berkenye polgármestere üdvözölte, aki meghatottan idézte fel a korabeli eseményeket, hiszen saját édesanyja is azok között volt, akik épségben hazatértek az ukrajnai lágerből. Elmondta, az elszenvedett szörnyűségek még inkább összekovácsolták a község népét, még több elszántságot, akaratot adtak, hogy építsék-szépítsék tovább a lakókörnyezetüket. Hozzátette, egyre kevesebben, ma már csak hárman élnek azok közül, akik annak idején átélték a poklot.

A visszaérkezés után a kismarosi Wernerné dr. Varga Orsolya fényképes bemutatóval egybekötött előadást tartott a málenkij robot ukrajnai helyszíneiről.