Magyar hősiesség: száz éve már, hogy kiverték a cseheket Balassagyarmatról

Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás – minduntalan Babits Mihály verssora jut eszembe a balassagyarmatiak hőstettéről, hiszen jól tudjuk, a román, szerb, csehszlovák megszállók csak az erő nyelvéből értettek. A soproni népszavazást sem írták volna ki, ha a Prónay Pál és Héjjas Iván vezette Rongyos Gárda nem száll szembe az osztrák betolakodókkal. Balassagyarmaton az ellenállás mellett döntöttek.

Cseh mohóság

A világháborús összeomlás politikai bénultsággal párosult. 1918. november 14-én a prágai nemzetgyűlés kikiáltotta a szuverén Csehszlovák Köztársaságot, amelynek első elnökévé Tomáš Garrigue Masarykot választották.

A cseh külpolitikának, amelyet Edvard Beneš – később a magyarok százezreit állampolgárságuktól és magántulajdonuktól megfosztó rendeletek atyja – vezetett, 1919 elején, az akkor kezdődő párizsi békekonferencián egyetlen fő agendája volt: minél több területet elorozni Magyarországtól. A csehszlovákoknak még Vácra, Szécsényre, Salgótarjánra és Miskolcra is fájt a foguk.

1918 novemberében ellenséges cseh katonák léptek a Magyar Királyság területére és sorra foglalták el a felvidéki területeket, a megszállók sehol sem ütköztek nagyobb ellenállásba, és a kisebb próbálkozásokat is ellehetetlenítette a Károlyi Mihály vezette kormány tétlensége és habozása.

Az esztelen pacifista politizálással, melynek során a frontról hazaérkező magyar egységeket is leszerelték, hogy ezzel elnyerjék az antant rokonszenvét, csak olajat öntöttek a tűzre, amelyet Magyarország ellenségei gyengeségnek éreztek.

1919 januárjában a csehek megszállták Ipolyságot is, elérték a demarkációs vonalnak számító Ipoly folyót.

A nemzetközi jog szerint a csehek csak eddig merészkedhettek volna, de január 15-én erre fittyet hánytak és több ponton átlépték a demarkációs vonalat: elfoglalták Drégelypalánkot, majd egy alig negyven katonából álló csehszlovák különítmény bevonult Balassa­gyarmatra, bevették a vasútállomást, a postát és a laktanyát, valamint a város vasúton túli részét. Károlyiék a környéken állomásozó magyar alakulatoknak megtiltották az ellenállást, naiv módon diplomáciai úton akarták rendezni a konfliktust.

A Felvidékről Balassagyarmatra menekülő magyar vasutasok előre figyelmeztették a megyei elöljárókat az elkerülhetetlen veszélyről, ám azok mégsem tettek semmit: a megyei közgyűlésen sem engedélyezték Vizy Zsigmond századosnak, a 16. balassagyarmati zászlóalj tisztjének, hogy a székely hadosztály mintájára felállítsa a területvédő palóc dandárt.

A csehek így ellenállás nélkül lefegyverezték a laktanyában állomásozó nemzetőröket. A magyar hadügyminisztérium pedig hiába tiltakozott Vix alezredesnél, az antant magyarországi megbízottjánál, a cseheknek ráadásul stratégiai okokból volt szükségük a várost átszelő vasútvonalra, ezért szemet hunytak az ügy felett.

A megszállás első napjaiban kiderült, hogy hazaárulókért sem kell a szomszédba menni, a berendezkedő cseh közigazgatás új feje, zsupánja Blazovszky Lajos losonci ügyvéd lett, aki rögtön elrendelte, hogy a vasútállomásról távolítsák el a magyar nyelvű táblákat, helyettük cseheket tűzzenek ki.

A magyar állomásfőnököt is kirúgták, helyette egy csehet helyeztek oda, és a vasutasoknak megparancsolták, hogy csehül tanuljanak. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor elrendelték, hogy be kell gyűjteni a polgárság fegyvereit.

A városiak erre már nem voltak hajlandók: padlásokra, pincékbe és még az elhagyott csendőrlaktanyába is rejtettek el fegyvereket.

Több település is elérte, hogy visszakerüljenek Magyarországhoz

Nem csak Balassagyarmaton volt hősi ellenállás az első világháború után. Hősiesen védték szülőföldjüket a kercaszomoriak is. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság beözönlő csapatai 1919. augusztus 12-én átlépték az antant által meghúzott demarkációs vonalat, s elfoglalták Szomorócot, míg Kerca magyar fennhatóság alatt maradt.

1920. augusztus 1-én este 11-kor Ránki József, a magyar helyőrség hadnagya határőrei­vel és a hozzájuk csatlakozott kercai és szomoróci férfilakossággal megtámadták a szerbeket. A meglepetés ereje és a honvédők elszántsága szétszórta az ellenséget, csapatai túlerővel tértek vissza.

A szerb hatóságok kegyetlenül megverték a szomoróci férfiakat, áldozatuk mégsem volt hiábavaló: 1922-ben a nemzetközi összetételű határmegállapító bizottság úgy határozott, hogy az akkor már Jugoszláviához tartozó Szomoróc visszakerül Magyarországhoz.

A trianoni döntés következtében az Ausztriának juttatott területen tíz faluban is tiltakozás kezdődött.

A soproni siker után ezek a települések is népszavazás útján dönthették el, hogy Magyarországhoz akarnak-e tartozni, vagy maradnak Ausztriában.

Így aztán 1923. január 10. és március 9. között az akkor horvát és német többségű Horvátlövő, Pornóapáti, Ólmod, Felsőcsatár, Narda, Vaskeresztes és Szentpéterfa is visszatért.

A háború után a kis gömöri falu, Susa lakói sem nyugodtak bele, hogy Csehszlovákiá­hoz kell tartozniuk. Abban, hogy 1922-ben megtartották a susai népszavazást a falu bírójának, Léhy Gábornak volt oroszlánrésze. Végleges visszacsatolás 1924-re is jutott, február 15-én Somoskőújfalu valamint Somoskő vára került magyar fennhatóság alá.

Krepuska Géza professzor és Liptay B. Jenő, a Rimamurányi Vasmű Rt. akkori igazgatója kérte a határkiigazítást: a magyar álláspont a tárgyalásokon az volt, hogy a badacsonyi bazalt a főváros kövezésére nem alkalmas, e célra a Krepuska-féle somoskői bányában kitermelhető anyag szükséges.

Elég volt!

A csehszlovákok magyar-gyűlölő intézkedései már kész tények elé állították a városi tisztviselőket, a vasutasok pedig munkájuk miatt aggódtak, így hát elkezdték megszervezni az ellenállást.

Az őszirózsás forradalom hangulatát a nemzeti érzelem és a hazafiság érzése váltotta fel: városszerte kitűzték a magyar zászlókat, és január 27-én a vármegyeházán jelképesen kezet fogott Pongrácz György vármegyei főjegyző és Such István szociáldemokrata mozdonyvezető, jelezvén, hogy a politikai ellentétek háttérbe szorultak a közös cél, a csehek kiverése érdekében.

A balassagyarmatiak megüzenték a Magyarnándorban állomásozó magyar katonaság vezetőjének, Vizy Zsigmond századosnak, hogy mentse fel a várost.

A bátor veterán százados parancsára az Ipoly-völgyben állomásozó összes katonai alakulatot riadóztatták, és a katonák fittyet hányva a Károlyi-kormány tiltásának, revansra vágyva a megszállók ellen vonultak.

A magyar csapatok 1919. január 29-én hajnali négy órakor bekerítették a várost, és az első puskalövések is eldördültek. Benn, a városban a felfegyverkezett vasutasok és polgárok megtámadták a cseh helyőrséget és a vasútállomás épületét.

Erre a jeladásra a 16. és a 38. honvéd gyalogzászlóalj katonái megrohamozták a megszállókat, és kiűzték őket onnan.

A laktanyába – főhadiszállásukba – szorult csehek kilátástalan helyzetük miatt kitűzték a fehér lobogót, ám ekképp valójában tőrbe csalták a magyar katonákat, a megadás fogadására felsorakozó katonáinkra géppuskatüzet zúdítottak, és a magyarok kénytelenek voltak visszavonulni.

A balassagyarmatiakat viszont egyáltalán nem hagyta el a lélekjelenlétük! A polgárok azon nyomban fegyveres járőröket szerveztek, amelyek körbevették és a környező háztetőkről folyamatosan lőtték a laktanyát, azt a látszatot keltve, mintha a magyar katonák nem hagyták volna el a várost.

A laktanya felszabadítására induló cseh legionáriusokra pedig a gimnáziumból lőttek rá a hős diákok és tanáraik. Ezúttal ismét a magyar csel sikerült: a csehek azt hitték, hogy magyar katonák vannak az iskolában.

A küzdelmet az iglói géppuskások megérkezése döntötte el végképp, akik tüzet nyitottak a laktanyára, a többiek pedig megrohamozták az épületet. Ekkor már valóban megadta magát a több mint hetven cseh katona a tisztjeikkel együtt.

A balassagyarmati felkelés hírére felbuzdultak a magyar katonák és az Ipoly bal partján fekvő, cseh megszállás alá került települések magyarsága is fegyvert fogott. Dejtár, Drégelypalánk, Őrhalom, Szécsény, Ipolytarnóc, Litke és Rapp polgárai a segítségükre siető honvédekkel együtt egy emberként szálltak szembe a csehekkel.

Bátor helytállásuk miatt tartozik a város és környéke ma is Magyarországhoz.

Maradj meg magyarnak!

„Maradj meg magyarnak, kislányom!” – ez volt Rózsa András 40 éves vasúti kalauz utolsó üzenete, amelyet árván maradt gyermekének küldött a halálos ágyáról. Rózsa január 29-én este hunyt el sérülései következtében.

Kislányának a vasutasok országos gyűjtést szerveztek. A legtöbb hősi halott huszonéves férfi volt, találunk köztük katonát, bádogost, kőművest és egyszerű polgárt is. Czakó Balázs ellenálló, miközben haláltusáját vívta, azt üzente szüleinek, hogy őket is nagyon, de ,,az édes magyar hazámat még jobban szerettem”.

Ők azok, akik életük árán „egy darab magyar földet mentettek meg a hazának” – mint ahogy a hőstettüket megörökítő emléktáblán áll.

„Akikről e tábla szólni fog, igaz magyarok voltak, mert forrón szerették hazájukat, és hősök voltak, mert hazaszeretetüknek életüket is feláldozták. Hálából emlékük előtt ma egy nemzet tiszteleg, s emléküket egy város zárja mindörökre hálás szívébe” – mondta Horthy Miklós kormányzó a balassagyarmati csehkiverés emléktáblájának ünnepélyes avatóján, 1922-ben.

Egészen 1945-ig a táblánál tartották a városi emléknapokat, de a kommunizmusban a táblát megfordították, a fölötte lévő bronzturult pedig levették. 1989 óta január 29. ismét városnap lett, az emléktáblát 1994-ben visszafordították és hiányosságait pótolták.

A felkelők hősiessége elismeréseként 2005-ben a Országgyűlés a Civitas Fortissima (legbátrabb város) címet adományozta Balassagyarmatnak.