„Hiszek a nevetés erejében!”

– Az előadás utáni vastaps önmagáért beszélt: levette lábáról a helyi közönséget. Milyen érzés visszatérni a szülővárosába?

– Öröm és boldogság! A családommal itt éltünk a megyeszékhely szívében, s jól emlékszem az első napra is, amikor átléptem a Gagarin Általános Iskola küszöbét. Valahányszor Salgótarjánba látogatok, mindig előtörnek a felejthetetlen emlékképek. A nógrádi pódiumon mintegy nyolc színdarabbal már biztosan bemutatkoztam a helyi közönségnek, s most különösen örült a szívem, hogy egyedül állhattam a megyei nézők elé. Nagyon jó érzés hazaérkezni!

– Visszatekintve eddigi szerepeire, s ezután a rekeszizmokat megmozgató alakítás után is bátran állíthatom, hogy Ön vérbeli színész. Mindig művészi pályára készült?

– Áh, dehogy! Igazából szakács szerettem volna lenni. A gimnáziumi előadások alkalmával tapasztaltam meg először, hogy milyen jó érzés az embereket szórakoztatni. Mindig röhögtek rajtam, s én iszonyatosan élveztem, hogy megnevettetem a publikumot. Akkor végre a középpontba kerültem, ahová mindig is vágytam! Persze, itt még csak bohóckodásnak fogtam fel az egészet…

– Mi változott?

– A gimnáziumi éveim végén már komolyabban elkezdtem kacsintgatni az előadó-művészet felé, ám még ekkor sem kimondottan a teátrum világa vonzott. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen töltött éveim alatt – egészen konkrétan huszonhárom éves koromban – forrt igazán komollyá az elhatározásom, hogy elismert színművésszé szeretnék válni.

– Úgy hallottam, hogy az iskolában nem kifejezetten szeretett tanulni.

– Tényleg nem. Mindig úgy éreztem, hogy másoknál tízszer több energiát kell belefektetnem a tanulásba ahhoz, hogy egy tantárgyból végre ötöst szerezzek. S, ha nem kaptam meg a kellő motivációt, akkor bizony elment a kedvem a könyv feletti gubbasztástól.

– A színészet sok tanulással jár…

– Vicces, ugye? Azt állítom, hogy nem szerettem tanulni, s végül mégis olyan pályát választottam, ami által életem végéig elkísér a tanulás. Azonban ez teljesen más, ezt egyszerűen imádom! Nem voltam jó képességű diák, de a memóriám mindig tökéletes volt, s nekem a mai napig erre van szükségem. Sokszor kérdezik is tőlem, hogyan lehetséges ennyi szöveget fejben tartani? A legkönnyebb!

– Valóban?

– A szöveget bemagolni egy dolog, azonban ez nem elég! Színészként minden szerepben keresem a lelki-szellemi kapaszkodókat, amelyekre építkezhetek. Élvezem kutatni, s végül megfejteni egy-egy remekmű üzenetét, pont úgy, mint a keresztrejtvényeket! Gondoljon csak bele: az iskolai felelet is csak akkor lesz valódi, ha az ember tudja, miről beszél. Egy színházi előadás lényege ugyanez.

– A ma esti saját darabbal, mit kívánt üzenni a nézőknek?

– „Minden férfi rövidlátó, ha a saját feleségéről van szó…” – ez a darab kulcsmondata, a többi négyszáz gondolat csak a körítés hozzá. Egy szó, mint száz: minden siránkozó férfi valójában egy gyémánton ülő koldus. A legtöbben észre sem veszik, hogy a szeretett nő, aki már több mint tíz éve társuk az életben: egy valódi csoda. Összességében tehát azt akarom elérni az előadással, hogy a férjek kinyissák a szemüket, s kezdjék el értékelni azt a kincset, amely megadatott nekik, a nőt. Mondom ezt háromgyermekes családapaként, aki már tizenhét éve együtt él a feleségével, s eszébe sem jutna továbblépni!

– Komoly kérdéseket feszeget a produkcióban, rengeteg poénnal átszőve. A humor a fegyvere a magánéletben is?

– Az iskolában is imádtam az osztály bolondja lenni, mert azzal mindig a középpontba kerültem. Hiszek a nevetés erejében, abban, hogy egy perc kacagás, egy óra alvásnak felel meg. Nem nézem le, ha vígjátékokban kell játszanom, mert egy jó bohóc is a legjobb pszichológus tud lenni. A „Segítség, megnősültem” bár vígjátéknak van feltüntetve, ha mélyebbre tekintünk, felfedezhetjük a drámai mivoltát is. Az előadás alatt egy pillanatra sem állítom azt, hogy nem szeretném a feleségemet, de mindnyájunknak el kell fogadnunk azt a tényt, hogy a szerelemmel megannyi konfliktushelyzet – összeköltözés, anyós, após, féltékenység – jár, amelyet muszáj kezelnünk. S miközben megnevettetem a nézőket, leomlik egy fal, és a közönség végül meglátja a poén mögé rejtett komoly mondanivalót is…

– Mennyire nehéz egy egyszemélyes darabbal lekötni a közönség figyelmét?

Az a durva, hogy valójában rá kellett döbbennem: ez nem is egyszemélyes produkció. Ezt nem azért mondom, mert több figurát öltök magamra hetvenöt perc leforgása alatt, hanem azért, mert a nézők is a darab részeseivé válnak. A közönség egy része lehatja a fejét, míg a másik részét megérintem, és velem együtt örül. Egyszóval ez a leghálásabb, s egyben a legkeményebb műfaj is. Itt nincs partnerem, akivel már előre begyakoroltam a szöveget, aki mögé elbújhatok a színpadon. E produkcióban a befogadók a társaim, ezért soha nem szabad hagynom, hogy bárki is megzavarjon azzal, ha netán nem mutat kellő érdeklődést az alakításom iránt.

– Mire a legbüszkébb?

– A gyermekeimre és a feleségemre. A munkával töltött időt is próbálom minimalizálni, hogy életem legnagyobb csodájának, a családomnak élhessek. Kétségtelen, hogy szerencsés flótás vagyok…