Ballagás

Még ma is jól emlékszem: a diáktársaimmal karöltve búcsúdalokat énekeltem, miközben utoljára körbejártam azt az iskolát, ahol gyermekből felnőtté váltam. Nincs baj – gondoltam – hiszen már úgy vártam ezt a napot! Az osztálytermünkhöz érve mégis egy pillanatra elmerengtem, s a küszöbről visszanézve pár könnycsepp akarva-akaratlanul is legördült az arcomon.

Szokatlan érzések kavarogtak bennem, s talán abban a percben értettem meg igazán, hogy egy kalandos állomás végéhez érkeztem. Nincs több osztálykirándulás, nincs több nagyszünet, nincs több dolgozat sem: atyaég, többé már nem vagyok középiskolás! Az ünnepség után a szüleim és a rokonok csillogó szemekkel néztek rám és szeretetteljesen átölelve szinte egyszerre mondták: büszkék vagyunk rád! Újabb könnycseppet ejtettem, már jól tudtam: ezentúl minden más lesz.

Egyszerre voltam boldog és izgatott, de bevallom, féltem is az előttem álló változásoktól. Sikerül-e az érettségi, mi vár rám a főiskolán, mit jelent az a sokszor ismételgettet nagybetűs élet, és készen állok-e a felnőtt létre? Megannyi kérdéssel a fejemben ballagtam hát valami új, ismeretlen világ felé. Az időt visszaforgatni nem tudom, de a szívemben míg élek őrzöm azokat a pillanatokat, amelyek szebbé tették „kamasz” éveimet. Búcsúzni sohasem könnyű, de ha az élet hív, akkor menni kell, tovább, tovább…