Egyenruha

Ha szól, vannak, akik sértve érzik emberi jogaikat, ha nem szól, mások veszélyben érzik biztonságukat... Ha pedig tesz...

Hagyjuk is inkább! Lényeg a lényeg: van egy olyan érzésem, hogy manapság egyesek szemében az ördög bőrét ölti magára, aki a rendőri egyenruhát akasztja le a vállfáról. Persze, tudom: nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. Dehát tudjuk: senkit sem szabad egy kalap alá venni másokkal. Még akkor sem, ha egyforma ruhában látják el a munkájukat.

Két salgótarjáni járőr alaposan kivetkőzött az előítéletek által rájuk ruházott szerepből. Szó szerint tűzbe mentek egy idős férfiért. No, erre varrjunk gombot! Bevallom, fogalmam sincs, hogyan szól az esküjük, de kétlem, hogy a rend leendő őrei azt harsognák fogadalomtételkor: „esküszöm, hogy bemegyek az égő épületbe, még mielőtt a tűzoltók kiérnek”, vagy „esküszöm, hogy addig keresgélek a lángok között, amíg meg nem lelem szerencsétlen bácsikát”. De ők mindketten egyenruhát viseltek. Mindegy, hogy melyik szervezetét. A fazont ugyanis valamennyinél egyformára szabták: „az életem árán is...”

Tisztelet a hősöknek! És nemcsak a két rendőrnek, hanem a tűzoltóknak is, akik heroikus küzdelmet vívtak a lángokkal, hogy mérsékeljék az amúgy is tetemesnek tűnő kárt. Igaz, – szinte hallom – „ők erre esküdtek fel”, „őket ezért fizetik”. Bárki helytállna a helyükben – nemde? Vagy mégsem?