Szomorú bolyongás

Imádott nagyszüleim egy pusztán élték le az életüket, szülőfalumtól négy kilométerre. Kis gyermekkoromtól kezdve gyakran kirándultunk hozzájuk gyalog, s ha nem mi látogattuk meg őket, akkor mami egész biztos, hogy hetente egyszer batyuba csomagolt, friss finomságokkal szaladt át az erdőn, hogy örömet szerezzen nekünk. Ő tényleg úgy ismerte a Mátranovák körüli vidéket, mint a tenyerét. Idilli életünk volt egészen hetvenhét éves koráig, amikor az Alzheimer-kór tünetei egyértelműen jelentkezni kezdtek nála.

Tudatzavar, kommunikációs problémák, a szeretett személyek meg nem ismerése, napi rutinok elfelejtése… és a bolyongás. Néha csak úgy elindult, a már számára is ismeretlen erdők felé. Egyszer nagyon megijedtünk. Tél volt és hideg. Papa telefonált, hogy nálunk van-e a párja, mert otthon nincs, hajnalban elmehetett valahová. „Nálunk nincs! De akkor hol lehet? – kezdődött a riadalom. Aki tehette, keresni kezdte a falu „Emerka nénijét”. Sokan szerették és tisztelték őt, hát útra keltek. Végül édesapám – ki más, mint az imádott veje? – ismerte fel apró lépéseit a hóban, követte a nyomot és utolérte őt. Nem tudom, minek köszönhető, de bányaszakadékok kikerülésével tűzdelt útja során nem esett baja. – Miért sírsz kislányom? – kérdezte tőlem, amikor futva mentem felé és megöleltem őt. A válaszomat nem értette meg. De még velünk volt évekig. Szerethettük.

Nem így azok a turisták, akik vasárnap tűntek el Salgóbánya körül. Felkavart az eset, előjöttek az emlékek a bolyongásról. Ismeretlenül is együtt rettegtem a két idős családjával. Szörnyű a várakozás, a bizonytalanság, őrjítő az aggodalom, amit ilyenkor érez az ember. Az eddigi információk szerint doktorok voltak mindketten és kirándulni indultak szállásukról. De sosem tértek vissza, mindkettőjüket holtan találták meg. Százak keresték őket napokon keresztül. Sajnos elkéstek. Őket már nem öleli meg senki.