Grétsy László tanár úr

Minden fellengzősséggel túltelítetten állíthatom, ha nincs Grétsy László tanár úr, akkor talán most nem pötyögtethetném ezeket a sorokat a számítógépen. A napokban elhunyt közismert nyelvész ugyanis igen komoly hatással volt előéletemben arra, hogy a magyar nyelv fenséges, sztyeppei tágulatokba terjedő mezején szerfelett szenvedélyesen szaladgálhassak a firkásztevékenység elhivatott művelésében.

De félre minden pátoszszagú érzelgősséggel, való igaz, rendszeresen néztem annak idején a televízióban a Grétsy professzor által fémjelzett Álljunk meg egy szóra! című műsort. Vágó István társaságában mindig megálltak egy-egy állomáson, ahol nyelvi pontatlanságot, pongyolaságot, netán égbekiáltó helyesírási hibát észleltek. Örökre bevésődtek elmémbe a szavai, mikor melyik igekötőt használjuk, hol kell szétválasztani az összetett szavakat, és persze a nélkülözhetetlen szinonimatár, amely minden újságíró kikerülhetetlen kelléke, ha belekezd egy munkába.

Sajnos, ma már ezeket hiába magyaráznám a legújabb kori felkent nemzedéknek, a „TikTok-matyik” társulatának, az Instagram-pojácáknak, a végletekig leegyszerűsített társalgásig silányult emberi kapcsolatokban élő-satnyuló korosztálynak. Mégis, nem lehetek szélsőségesen elvetemülten csalódott: bízom benne, eljön még az idő, amikor a huszonegyedik században kitisztul az ég, nem csak az édes-ékes anyanyelvünk szépségeit méltóképpen csodálók és gyakorlók előtt, egészen addig, míg „isá por és homou vogymuk” nem leszünk.