Sokoldalú személyiségként élt a balassagyarmati kötődésű színpadalakító: Csikász István

Az Ipoly-parti város temetőjében, a Patvarci úti középső bejárattól nem messze, a kerítés közelében a hantok közül kiemelkedik egy fejfa. Rajta a felirat: Lábad gyökér a földben/ Elfutni nem tudsz, és minek/ Ami a halálod után megmarad/ A lényegedCsikász István sírján olvasható ez, a költő saját verse, ami valóban tökéletesen igaz. A sokoldalú férfi, bár több mint húsz éve nincs az élők sorában, alakjával máig hat a nyugat-nógrádi járási székhely kultúrájára, közéletére. 

– 1958. augusztus 13-án léptem a gyarmati földre. Váctól északabbra azelőtt sohasem jártam, már idefelé olyan érzésem volt, mintha a Felvidék messzi tájaira, Lőcsére vagy Turócszentmártonba vinne a farmotoros Ikarus. A buszállomáson egy fiatal néprajzos, leendő kollégám, Zólyomi József fogadott. Még a bőröndjeimet is ő maga hurcolta. Az első éjszakámat vendégszoba híján a múzeumi raktárban töltöttem, egy csodálatosan megmunkált paraszti ágyon aludtam – utalt vissza első találkozására az Ipoly-parti településsel a díszpolgári címe alkalmából vele készült egykori interjúban. 

Kezdetben gyanakodva fogadták BalassagyarmatonCsikász Istvánt kezdetben gyanakodva fogadta a balassagyarmati lakosság, de a hangulat sebesen feloldódott, így könnyedén beilleszkedett az új közegbe. Ráadásul hamar életre szóló barátságokra tett szert, például Farkas András pedagógus-festőművésszel az azonos érdeklődési kör, a hasonló emberi alkat, a művészi hajlam gyanánt gyorsan kialakult az összhang. Hasonlóképpen barátjaként tisztelhette báró Lipthay Bélát, aki elmondása szerint fantasztikus koponya volt, a rovartan tudósa, és az egész egyéniségéből nyugodt, úri méltóság áradt, ami rendkívüli mértékben megfogta. 

– Hetek alatt észrevettem, hogy a város kulturális élete az 1950-es évek végén egyfajta hibernált állapotban volt, éppen ezért elhatároztam, nem nyugszom bele, amíg fel nem élesztem ezt a tetszhalott szellemi életet. Akkoriban fogalmaztam meg magamban: azért vagyok a világon, hogy létemmel változtassak rajta. Ennek a gondolkodásmódnak aztán hirtelen több „barátja” lett, mint például a művelődési központ korabeli igazgatója, Hemerka Gyula, valamint több olyan személyiség az idősebb generációból, akik nosztalgiával tekintettek vissza a ’45 előtti pezsgő világra – utalt a balassagyarmati közéletbe való bekapcsolódására a fentebb említett 2001-es beszélgetésben a művész. 

Sokat tettek a diákokértLegelső tervként megalakították az irodalmi színpadot, hiszen észrevette, hiányzott a diákoknak és a tanároknak az a bizonyos szabadidő-kezelési mechanizmus: élt bennük a vágy, hogy új értékeket hozzanak a felszínre, de nem igazán találták meg ennek a módját. A diákszínpad alapításának ötletgazdája voltaképpen Ethei Lajos, a Szántó gimnázium igazgatója volt. Jelentkeztek is szép számmal a fiatalok, s felnőttek is csatlakoztak a kialakuló csoporthoz. 

– A diákközösség tenni akarása nélkül semmire sem jutottunk volna. Nemcsak azt ismerték fel, hogy milyen gyönyörű a színház, hanem eltűrték, hogy ez bizony diktatúra, mert a szereplés során a művész Gonerilként nem mondhatja apjának, Lear királynak, hogy „én tulajdonképpen nem is gyűlöllek”. Ez a kitartó munka meghozta a gyümölcsét, sok fesztiválról, versenyről hoztunk haza értékes díjakat. A Madách Imre Irodalmi Színpadon olyan kiváló társakkal dolgozhattam együtt, mint Merczel Erzsébet, a Borbély nővérek, Oroszlán Ágnes, Kovács Nándor, Kalas Géza, Gellén Zoltán és Tibay András – tekintett vissza ezekre a felejthetetlen esztendőkre Csikász István.

Egy vers jelentette a fordulópontotA színpad mellett más művészi elképzeléseit is kitárulkoztathatta a megyeszerte egyre ismertebbé váló férfi. Kisebb lélegzetű prózai írásai már 1958-tól megjelentek a Nógrád újság irodalmi rovatában, de az igazi fordulatot Mikszáth Kálmán halálának ötvenedik évfordulójára írt verse jelentette 1960-ban, amelyet az Élet és Irodalom a címlapján méltatott. A képzőművészeti tevékenysége pedig többé-kevésbé eredeti szakmájához kötődött, hiszen rajztanári végzettséget szerzett. Mindig fontosnak tartotta, ha ecsetet vagy krétát vesz a kezébe, akkor csakis a saját gondolatait, érzéseit, véleményét adja vissza a vásznon. 

– A „balassagyarmatiság” azt jelenti számomra, hogy teljesen feloldódtam ebben a városban, és majdnem úgy érzem, mintha születésemtől fogva itt élnék. Eleve hatalmas energiával áldott meg a sors, bátran mondhatom, teljes életem minden energiáját ebbe a városba fektettem. Szeretném úgy gondolni, s főként magaménak vallani: az itteni működésemnek is következménye, hogy Balassagyarmat versmondó-versolvasó településsé vált, az emberek rendkívül kiművelt módon értik és gyakorolják a műfajt. A város nekem nagyon sokat adott, és remélem, én is sokat adhattam neki – összegzett élete végén a sokoldalú egyéniség. 
 

Dolgozott a Családi Ünnepeket Rendező Iroda kötelékében is

Csikász István élete a múlt század hetvenes éveiben jelentős mértékben összefonódott a CSÜRI, azaz a Családi Ünnepeket Rendező Irodával. Ő maga sohasem szerette ezt a kifejezést, frappánsabbnak találta a Családi Intézet elnevezést. Ebben az időszakban minden magyarországi városban működött hasonló intézmény, de határozottan kijelenthető, csak Gyöngyösön és Balassagyarmaton szolgáltattak igazi művészi színvonalon. 

A volt irodalmi színpadosokat kérte fel rendszeresen a szereplésre, akiknek már kialakult rutinjuk volt ebben a műfajban, nem kellett külön oktatgatni őket. A fiatal felnőttek pedig szívesen, nagy örömmel vállalták, hogy segítenek a feladat elvégzésében. A különböző gyáregységek által a dolgozói családoknak szervezett gyermeknévadó ünnepségeken, esküvőkön, temetéseken, egyéb eseményeken léptek fel, így színesítve a szocialista rezsimben amúgy fakónak tűnő sablonrendezvényeket. A mai nemzedékeknek már nem sokat mond a CSÜRI, akkor viszont szervesen hozzátartozott a mindennapokhoz.