Korán felismerték tehetségét

Bartók Béla bölcsőjét az Alföld déli részén, Nagyszentmiklóson ringatták, a Maros folyó közelében fekvő településen, ahol szűk egy évszázaddal korábban a Nagyszentmiklósi kincs néven emlegetett csodás avar kori leletek előbukkantak a földből. De mégis, hogyan keveredett a kisgyermek az ország másik szegletébe, a Tisza felső folyásához, a Kárpátok tövéhez? Nos, a zeneszerző korán félárva lett és tanítónőként dolgozó özvegy édesanyja ott, Északkelet-Magyarországon, a Perényi család ősi fészkében, Nagyszőlősön találta meg számítását. A kis Béla művészeti tehetsége már az elemi iskolában megmutatkozott, bár érdekes módon az 1891-es bizonyítványában az ének tantárgynál csak „jeles” osztályzat szerepel. Az eldugott kisvárosban azonban nem bontakozhatnak ki az elsőrangú képességek, ezért az anya Nagyváradra küldte a fiát tanulni, ám a fiatalember hamar visszatért a „Kőrös-parti Párizsból”, nem érezte jól magát távol az otthontól, így a szülői aggodalom visszaszállította őt a családi házba.

Bartók Béla számára a nagy pillanat 1892. május elsején jött el. A nagyszőlősi vármegyeháza dísztermében jótékonysági koncertet szerveztek erre a napra, és a fellépők között az ifjúság is komoly szerepet kapott. A tizenegy éves fiú odaült tehát a zongorához és megszólaltatta a hangszert. A korabeli meghívó szerint Raff József egyik művét, és Beethoven Waldstein-szonátájának első tételét játszotta, zajos sikert aratva, hiszen többször visszatapsolták, ráadásként pedig saját(!) szerzeményét, a Duna folyását is előadta.

A közönség soraiban ott ült a helyi lap újságírója, aki rögvest felfigyelt a különlegesen bemutatott hangzásvilágra, hiszen ezeket a mondatokat rótta papírjára, és jelentette meg később az újságjában. „A kis Bartók Béla II-os osztályos gymnasiumi tanuló, ki zongora művészetét bemutatandó, vendégszerepelni jött N. Szőllősre. Az előadott klassikus darabok a legnagyobb kézi ügyességre vallanak, s hogy a zongora művészetre a 10 éves fiúnak nagy hivatottsága van, kétségen kívül elárulta az eljátszott darabokkal. A fiatal genie kompositiójából is bemutatott egy darabot, A Duna folyását, mely szintén sok tapsot nyert. A kis Bartók Béla első nyilvános fellépése alkalmából kapott szép díszes csokrot.” (Vélhetően azért a „vendégszereplés” kifejezés, mert Bartók akkoriban még hivatalosan nagyváradi tanuló lehetett – H. H.)

Gondoljunk csak bele: a remek hallású, sajnos máig névtelenségbe burkolódzó zsurnaliszta elmegy a koncertre, és nem csak a kötelességét teljesíti a beszámolóval, hanem lényegében felfedez. Megpillant egy hatalmas tehetséget, akit megfelelőképpen méltat is. Minden főhajtással teli tiszteletünket megérdemlő, megsüvegelendő cselekedet. Ráadásul elmerenghetünk azon is, hány és hány hasonló színvonalú talentum kallódott el a történelem árjában, akikről nem szólt a fáma, mert nem szállt róluk a hír a korabeli sajtóban, holott megérdemelték volna a kiemelést.

Egyéves szabadságot kapott az özvegy

Bartók Béla azonban nem csak az egykori „kollégának” tűnt fel. A nézőtéren ott volt Aczél László, Ugocsa vármegye nagy tekintélyű tanfelügyelője, aki szintén felismerte, a gyermek feltétlenül megérett a további pallérozódásra. A koncertet követően egyéves szabadságot adott az özvegy édesanyának, hogy biztos tanítói állása veszélyeztetése nélkül utazhasson el gyermekével Pozsonyba, Erkel Ferenc fiához, Lászlóhoz, ahol a kibontakozó életút még nagyobb lendületet kapott, és meg sem állt egészen a világhírig.