Balassi-díjat kapott Sándor Zoltán, a kazári előadóművész

– Az indoklás szerint több évtizeden át folytatott magas színvonalú előadó-művészeti tevékenysége, a művészeti nevelésben végzett nívós munkája, az olvasási kultúra és az irodalmi ismeretterjesztés, valamint Nógrád megye és Salgótarján művészeti életében betöltött szerepe elismeréseként kapta a Balassi-díjat. Hosszú előélete van tehát e szép kitüntetésnek.

– Igen, így van, mind az életéveim számát – amelyek június 27-e óta a 68-nál tartanak – mind a munkával eltöltött időszakot tekintve. Hiszen csak a megyeszékhelyi városházán, a polgármesteri hivatalban – 1989-től 2011-es nyugállományba vonulásomig – több mint húsz esztendeig dolgoztam kulturális főtanácsosként, illetve osztályvezető-helyettesként. Népművelői pályafutásom azonban már jóval korábban 1975-ben Kazáron – ahová házasságkötés révén kerültem, s ahol jelenleg is élek – az ottani művelődési ház vezetői beosztásában elkezdődött. Ezt követően kerültem a salgótarjáni járási tanácsra, majd a szakszervezetek salgótarjáni tóstrandi intézményébe, onnan pedig munkavállalóként a Szakszervezetek Nógrád Megyei Tanácsának, az SZMT-nek a Fő téri székházába vezetett az utam.

– Fentiekkel párhuzamosan lett egyre ismertebb személyiség a pódiumokon való szereplései, rendezései következtében.

– Ennek is messzire visszavezető előzményei vannak, merthogy a kultúra, a művészetek iránti érdeklődésem már gyermekkoromban elkezdődött. Nem kis érdeme ez édesapánknak, aki esténként a Toldit, a János Vitézt és az Apostolt olvasta fel nekem és két fiútestvéremnek. Szirákon születtem ugyan, de az általános és középiskolai tanulmányaimat már Salgótarjánban végeztem s a közönség elé is itt kerültem először különböző ünnepségeken, versmondó versenyeken. Előfordult, hogy jó apámmal együtt vettünk részt ilyen megmérettetésen. Olvasni is hamar kezdtem, méghozzá magvas filozófiai könyveket – Arisztotelész, Platón-, Hegel-műveket – is, vagy Illyés Gyula Petőfiről írott dolgozatát. E kötetek meghatározónak bizonyultak műveltségem, életszemléletem alakulásában. Az irodalmon – amelyet a világ és önmagunk megismerése szempontjából felbecsülhetetlen értékűnek tartok – belül mindig a versek álltak közelebb hozzám. Mások mellett Ady Endre, József Attila, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Nagy László, Csoóri Sándor , Pilinszky János, Tandori Dezső tartozik a kedvenc költőim sorába. Külön említem Kassák Lajost, akinek újszerű avantgárd versei nagy meglepetést jelentettek számomra s erőteljes hatást gyakoroltak rám.

Mintegy százötven verset tud fejből elmondani

Sándor Zoltán irodalmi összeállításokban, műsorokban megszámlálhatatlanul sokszor lépett közönség elé. S arra is számos példa akadt, hogy fejből adta elő a legtöbbször általa, mint szerkesztő által kiválasztott verseket. Ezek általában a fentiekben felsorolt költők műveiből kerültek, kerülnek ki. Nagyon szereti például a Menekülés az Úrhoz című Ady-költeményt, amely az alábbiak szerint kezdődik: „Be szép a régi kép, a tiszta,/Be szép volt a világon élni,/Be szép volt az a lázadó,/Mégis uras, szent Össze-vissza./Imádkozni is tudtunk néha,/De mindenképp Istené voltunk,/Nem akartan és nemtudón/ Legbőszebb óránk se volt léha.” Az új Balassi-díjas bízik abban, hogy – Babits szavaival szólva – az égi és ninivei hatalmasok engedik, hogy beszéljen még.

– Úgy tudni, zenélni is tanult, a labdarúgással is kacérkodott.

– Valóban hegedültem, játszottam kürtön és szerepeltem a városi szimfonikus zenekarban is. Ami pedig a futballt illeti, az SBTC ifjúsági, illetve az Öblös SE NB III.-as csapatának játékosa voltam, de végül is mindkét terület megmaradt hobbinak, szabadidős programnak.

– Nem így a versmondás, a színművészet iránti vonzalom.

– Valóban, ezen művészeti ágak mellett és örökre elköteleződtem. S nemcsak én léptem fel és lépek fel mondhatni folyamatosan – van úgy, hogy egyedül, többször másokkal együtt. Mostanában a Versvándorok Pódium Színpad tagjaként – P. Kerner Edit és Csábi István ugyancsak hivatásos előadóművész barátaimmal – járom a megye kistelepüléseit, falvait is. Sokáig vezettem, működtettem a fiatalokat, főként középiskolásokat tömörítő, aktivizáló Metrum Versmondó Kört, majd egy stúdiót. 2005-ben részese voltam a Palóc Parnasszus című élő irodalmi újság életre hívásának, amelynek kollektívája tizenkét éven át szerkesztette a Szerdatársaság Irodalmi Kávéház programját. Ugyancsak ott található a nevem T. Pataki László, Patakiné Kerner Edit, Susán Ferenc és Molnár Ernő fémjelezte Vertich Színpadstúdió – amely közvetlen elődje a Zente Ferenc Színháznak – alapítói között.

– S ezzel elérkeztünk a jelenhez, a helyi színházhoz, amelynek 2012 – tehát létrejötte – óta a művészeti vezetője, dramaturgja.

– Mondanom sem kell, hogy boldogan vettem részt a színházalapítás – amely nagy álmom volt – a társulatépítés folyamatában. Annál is inkább, mert következetes munkával, nagy erőfeszítések révén valami olyan értéket sikerült létrehoznunk, megteremtenünk, amely új formáció Salgótarjánban – ahol legutoljára lett önálló színház a megyeszékhelyek között – és túlmutat a kulturális, művészeti területen, hiszen hozzájárul a városi léthez, erősíti a lakosság önazonosság-tudatát, s országszerte – alkalmasint a határainkon túl is – javítja a nógrádi megyeszékhely utóbbi években – az ipari vezetőszerep elvesztésével – megtépázott imázsát. Ugyanakkor az elmúlt hét év – minden jelentős eredmény, szakmai és közönségsiker ellenére – nem nevezhető konfliktusmentes diadalmenetnek, hiszen – többek között – ki kellett építeni az üzemszerű működés feltételrendszerét, kereteit. Úgy tűnik sikerült, s ez reményt ad a továbblépéshez, terveink szerint egy új színházi épület felépítéséhez is.