Áthangolva

Az idő múlásával sok minden változik, így például az emberek is. Nem is olyan rég olvastam egy cikket, amely szerint hét évente teljesen megújulunk testileg és lelkileg is, sőt, elméletben az ízlésünk is más lesz. Ez utóbbit én is átéltem már életem során néhányszor. Elég, ha csak arra visszagondolok, hogy mennyire ki nem állhattam gyerekként a tökfőzeléket, míg felnőttként immár az egyik kedvencem. A legutóbbi jelentősebb „pálfordulásom” épp újév első napján fedeztem fel.

Sosem voltam a „komolyzenéért rajongók klubjának” rendes tagja, így általában a január elsejei újévi koncertek televízió közvetítése se szögezett le a képernyő elé hosszú időre vagy épp egy percre sem. Idén, ahogy kapcsolgattam egyik csatornáról a másikra, valahogy a szóban forgó zenei programra sikerült váltanom. Már épp nyomtam volna a távirányítón a tovább gombot, de valahogy felkeltette az érdeklődésem az a kellemes dallam, amit a zenekar épp játszott. Gondoltam, megvárom azt pár percet, és ha véget ért, majd keresek más néznivalót. Végül ezt a manővert csak közel egy órával később hajtottam végre, amikor is a zenészek már a ráadáson is túlvoltak.

Az pedig talán még ennél az esetnél is jobban meglepett, hogy a lelkesedésem e zenei irányzat iránt tartósnak bizonyult. Ugyan nem állítom, hogy minden művet kedvemre valónak találok, az azonban tény, hogy egyre gyakrabban hallgatok ilyen szólamokat önszántamból. Mondhatnám azt is, hogy a zenei ízlésem „komolyra” vette a figurát...