Nosztalgia

Nem tudom pontosan, hogy az adventi időszak, vagy a napokban lehullott, mindent beborító hópaplan okozza-e, de egyre többször kapom magam azon, hogy nosztalgiával gondolok a régmúlt karácsonyokra. Az sem kizárt, hogy ez a korral jár, és ahogy gyarapodik a mögöttünk hagyott esztendők száma, úgy leszünk hajlamosak jólesően a múltba révedni. Furcsa dolog az idő, valami különleges tehetsége van ahhoz, hogy megszépítse a történéseket. Évtizedek távlatából már nem az jut eszünkbe, ami rosszul sült el, főleg a szépre emlékezünk. 

Mostanában sokszor felidézem magamban gyermekkorom karácsonyait. Akkor még nem múlt el téli széli szünet hó nélkül. Minden nap előkaptuk a szánkót és a környéken lakó gyerekekkel nyakunkba vettük a falut körülölelő dombokat. Az udvaron jégpályát „építettünk”. Este fellocsoltuk vízzel, reggelre az megfagyott és már csúszkálhattunk is. A hóember szeme szénből készült, mert emlékeim szerint jobbára azzal és nem fával, vagy gázzal fűtöttünk.  Szentestét pedig valami különleges varázslat töltötte be. Ma is érzem nagymamám süteményének illatát, látom magam előtt a kicsi fát, amit minden évben felállított. Az aranyra festett diókat sem felejtem el soha, amit még dédnagymamám készített és amik nem hiányoztak sosem a fenyőről. Sajnos minden évben egyre kevesebben üljük körül az ünnepi asztalt, de a szép emlékek örökre velünk maradnak. Bízom abban, hogy a gyerekeinknek is lesz majd miről nosztalgiáznia...