Múló varázs

Nehéz visszaállni a hétköznapi mókuskerékbe karácsony után. Az a három nap, amire hetekig készülünk olyan gyorsan illan tova, hogy szinte észre sem vesszük. A gondosan kiválasztott és becsomagolt ajándékok öröme, a nagy gonddal készített vacsora íze, a karácsonyfa illata lehet az, ami az ünnep varázsát adja? Talán ezek mind hozzátesznek egy kicsit ahhoz az érzéshez, ami ebben az időszakban beköltözik a szívünkbe. Leginkább mégis az egymásra való odafigyelés lehet a csoda kulcsa. 

Az év végi ünnepekhez közeledve sokkal elfogadóbbá válunk. Könnyebben elnézzük a hibákat, nem bosszankodunk a rossz tulajdonságokon, megnyitjuk a szívünket, mert magunk is vágyunk arra, hogy szeretetben töltsük ezeket a napokat. Ezért jellemző, hogy a legtöbb adomány év végén érkezik a rászorulókhoz. Ebben az időszakban jobban fáj a nélkülöző gyermekek könnye, az utcára tett állatok korgó gyomra, az egyedül élő idősek magánya. Azzal, hogy valamilyen módon segítünk másokon, úgy érezhetjük: némileg helyrebillent a világ rendje. 

Valamiért ez már nem számít olyan fontosnak, az év más időszakában. Kilépve a karácsony bűvöletéből, egyre kevesebben gondolnak az önzetlenségre. Mintha Csipkerózsika álomból ébrednénk, visszaállunk a mindennapok forgatagába és nem foglalkozunk tovább a szeretet és az elfogadás kérdésével. Elcsépelt közhely, mégis igaz: az év minden napjára kellene egy csipetnyi az ünnep lényegéből: az egymásra figyelés érzéséből.