Negyven éve a pályán: dicsérő oklevél is tanúskodik a pásztói főorvos helytállásáról

– Mikor és miért döntött úgy, hogy orvos lesz?
– Nagyon régen, már általános iskolás koromban tudtam, hogy ezt a pályát fogom választani. Két lehetőség volt az életemben, a színészkedés vagy az orvosi hivatás, és ez a gimnáziumban el is dőlt. Azt, hogy pontosan miért alakult így, nem tudnám megmondani, hiszen nem volt semmilyen élményem arról, hogy bárki inspirált volna vagy akadt volna orvos rokonom. Leginkább belső indíttatás volt ez az egész.

– Hogy került Pásztóra?
– Jómagam szolnoki vagyok és Szegedre jártam egyetemre. Miután ott végeztem, Szolnokon kezdtem el dolgozni a MÁV Kórházban. Ezután megismerkedtem a férjemmel, aki akkor még Budapesten dolgozott, így felkerültem a fővárosba, az ottani MÁV Kórházba. Hamarosan megszületett a lányunk, Ági, én pedig sosem szerettem annyira Budapestet, ezért úgy döntöttünk, hogy megmutatjuk gyermekünknek a vidéki életet. Ebben az időszakban tették le az alapkövét a pásztói kórháznak, és kerestek egy műtővezető orvost, ami adott volt számomra.

– Miért pont ezt az ágazatát választotta az orvosi pályának?
– Traumatológus szerettem volna lenni világ életemben, de amikor végeztem, Szolnokon nem volt traumatológus állás, csak az intenzíven akadt szabad pozíció, így oda kerültem. Szerencsére hamar megszerettem. Jó döntés volt, és most már 40 éve dolgozom ebben a szakmában, Pásztón pedig 25 esztendeje.

– Mennyire veszélyes és megterhelő ez a szakma?
– Sok szempontból lehet vizsgálni ezt a kérdést, például némileg nagyobb a sérülés veszélye, de nem annyira, mint mondjuk egy sebésznél. Többet vagyunk a műtőben, gázok közelében, ugyanakkor a mai rendszerekben ez sem veszélyes már. Éppen ezért azt mondanám, hogy talán inkább a pszichés része nehéz ennek a szakmának. Bármennyire is tudja az ember, sokszor már a legelején, hogy nem biztos, hogy van reménye a betegnek, mégis mindegyikük elveszítése fájdalmas perc.

– Mi az, amire rendkívül szívesen emlékszik vissza az elmúlt évtizedekből?
– Korábban Pásztón volt négy nagy műtő. Amikor elkezdtem itt dolgozni, akkor még a kórházban volt a sebészet, a nőgyógyászat. Sokkal kiterjedtebb ellátást végeztünk. Akkoriban volt, hogy egy kis intenzív osztályt berendeztünk és ott dolgoztunk, de jött a 2007-es reform, és az összes operatív szakmát elvették. Amikor megjelent a koronavírus, azonnal átvezényeltek Salgótarjánba. Ezt nem bántam, mert megismertem és megszerettem az ottani kollégákat is. Azt pótolta bennem Salgótarján, ami itt Pásztón kimaradt, így a régi munkaterületeket is meg tudtam őrizni.

– Hogyan élte meg a járvány időszakát?
– Végtelenül nehéz volt a veszteségeket feldolgozni. Nem a munkát, mert azt az ember egyszerűen csak csinálja. Nehéz volt elfogadni és beletörődni, hogy vannak olyan esetek, amikor már nem tudok segíteni. Ez nagyon rossz. Főként a járvány elején rengetegen haltak meg, de nem csak itt a megyében és az országban, hanem világszerte is. Ez egy nagyon kemény időszak volt mind a betegek, mind pedig az orvosok és a nővérek számára egyaránt.

– Most mi a véleménye a koronavírusról? Kell még félnünk tőle?
– Mostanra szerencsére megszelídült, de akkor nagy kihívást jelentett. Pontosan azért, mert nem tudtuk, hogy mivé fog fajulni, de végül szelídebb lett. Manapság legtöbbször gyengeség, étvágytalanság, köhögés és hőemelkedés jelentkezik a tüneteként. Ahhoz képest, ami két évvel ezelőtt volt, ez szinte már semmi.

– Mit nyújtott önnek az elmúlt negyven év?
– Nagyon sok boldogságot és pozitivitást adott. Amennyire megterhelő elveszíteni egy beteget, ugyanolyan öröm megmenteni is, és szerencsére ilyen is akadt bőven. Emellett vannak olyan esetek is, amikor a betegek éveken keresztül visszaüzennek és hálájukat fejezik ki.

– Milyen a közösség a kórházban?
– Nagyon jó, azonban a pandémia hátrább vetett bennünket. Mintegy tíz évvel ezelőtt még jobb volt a közösség, voltak kirándulónapjai az osztályoknak, sportnapok, sőt, tízen éven keresztül rendeztünk Mikulás ünnepséget is. Az elmúlt esztendőkre ez már nem volt jellemző, azt hiszem, kiszívott bennünket a koronavírus hároméves időszaka. Természetesen megy a napi rutin, de nincs energiánk már mást csinálni, és inkább máshol keressük a kikapcsolódást, nem az intézmény falain belül.

– Nemrégiben elismerést kapott a koronavírus-járvány idején végzett kimagasló munkájáért!
– Igen. Nem vártam, hiszen egy kis kórház vagyunk és nem úgy vettünk részt a covid-ellátásban, mint például a salgótarjáni intenzív osztály. Ennek ellenére nagyon jólesett, hogy megköszönték a munkánkat és azt, hogy próbáltunk mindent megtenni.

– Mi az, amivel szívesen foglalkozik a szabadidejében?
– A korábbi években a színjátszásnak volt nagy szerepe az életemben. Nagyon szívesen foglalkoztam gyerekekkel mintegy 10-13 éven keresztül. Ezen kívül sok verset mondtam és szavaló versenyeken is részt vettem. Ez is boldog része volt az életemnek. Most pedig az unokázós időszak jön az életemben, amit már nagyon várok.

– Milyen tervei vannak a jövőt illetően?
– Hamarosan nyugdíjas leszek, és csak Pásztón fogok dolgozni az egynapos sebészeten. Salgótarjánban már nem vállalok feladatokat. Szabadnapokon pedig a lányomat látogatom majd meg.