Pókfóbia

Kígyó, béka, pók, egér, darázs, sokáig lehetne folytatni a sort. A rettegett lény megpillantásakor azt hiszem – a menekülés mellett – természetes reakció, hogy a pánik kiváltója tűnjön el mihamarabb. Ezt a szituációt nem egyszer én magam is átéltem, azonban a napokban ez utóbbi kívánsággal akadt némi problémám. Még hetekkel ezelőtt észrevettem, hogy egy hatalmas keresztespók vert tanyát az otthonom bejárati ajtajának közelében. Amikor először megpillantottam, felsikítva szaladtam vissza a házba. Kicsit később, minden bátorságomat összeszedve kimerészkedtem, hogy szemrevételezzem a helyzetet. Megnyugvással töltött el, hogy lényegében „a légynek sem árt” a hálószövő az elhelyezkedésével, és nyugodtan tudok tőle közlekedni. Egyfajta viszolygás azonban így is maradt bennem, ami miatt a szívem legmélyén mégiscsak annak örültem volna, ha a kereszteshátú elköltözik.

A minap az ajtón kilépve oldalra pillantottam, és gyökeret eresztett a lábam: a pókháló üresen ringatózott a szélben. Először azt hittem, a lakója csak elbújt, de kicsit közelebb merészkedve megállapítottam, hogy a póklak és környéke teljesen üres. Villámgyorsan két érzés suhant át rajtam egymás után. Először az öröm, hogy teljesült a kívánságom. Másodikként pedig a bizonytalanság miatti félelem, hogy vajon a nyolclábú ezután az otthonom környékén hol tűnik fel és rémiszt majd ismét „halálra”…