Panelélet

Eddigi életem közel felét éltem panelban. Kilencévesen könnyen megbarátkoztam azzal a tudattal, hogy búcsút intettünk a nagyszüleinkkel közösen birtokolt családi háznak, és a városban indultak újra a mindennapjaink a harmadik emeleti hatvanhárom négyzetméteren. A balassagyarmati kábelgyárban dolgozó szüleim ekkor kapták meg – egyelőre bérbe – az ingatlant, amit aztán egy idő elteltével véglegesen megvásároltunk.

Akkoriban nagyon  szerettem a lakótelepi közeget. Az 1980-as években jártunk, rendszeresen galeriztünk a haverokkal, órák hosszat rúgtuk a bőrt a Dózsa és Hunyadi utcák közötti játszótéren, ahol életre szóló barátságok köttettek, és itt ért utol az első nagy szerelem is. Eleinte testvéremmel együtt „bitoroltuk” a nagyobbik félszobát, aztán ahogy középiskolás lettem, önállósítottam magam a kisebbik félszobában, itt gyakran vettük elő a szekrény mögül a hozzánk látogató srácokkal a furnérlemezből megalkotott gombfoci pályát, és vívtuk az ádáz partikat a földön térdelve.

Aztán eljött a váltás, kirepültem a családi fészekből – egy másik lakótelepen kikötve. Egyedül maradtam, és nem bírtam megszokni ezt az állapotot, másfél év után szó szerint hazakéredzkedtem apukámhoz és anyukámhoz, akik akkor már újra tágas házban éltek egy szomszédos faluban. Sajnos azóta szüleim elhunytak, megint magányos lettem, amit persze enyhít a kutyák és macskák jelenléte, az állatokkal való törődés. De azt hiszem, panelba többé már nem tudnék visszatérni.