A közösség ereje

Nem kell sokat visszamenni az időben addig, amikor még szinte mindenhol falubúcsút tartottak. Ennek napja mindig a település védőszentjének ünnepéhez közeli hétvégére esett. Fontos dátum volt ez a helyiek életében, előtte nagytakarítást tartottak, sütöttek-főztek és sokat készültek a jeles eseményre. Szokás volt vendégségnek is nevezni a fenti napot, mert arra az egyes községekből elszármazott rokonok, távolabb élő családtagok is hazatértek. 

Emlékszem, a nagymamám mindig libát vágott és rigójancsit sütött erre az alkalomra, nála gyűlt össze a család. Jó harminc évvel ezelőtt a falubúcsú vasárnapján a helyi lakók és az őket meglátogatók misével adtak hálát azért, hogy együtt lehetnek, hogy az Isten megtartotta a közösséget és azért, hogy együtt tölthetik a napot. Aztán a közös ebéd után a falu központjában körhinta és céllövölde, kirakodóvásárosok várták az egybegyűlt családokat. Gyermekként mindig örömmel ültünk fel a forgó, magasba emelkedő szerkezetre és vattacukrot ettünk, majd papírzacskóba csomagolt selyemcukorral tértünk haza. 

Mára elfogytak az árusok, a céllövöldében sem sorakoznak a hurkapálcákra tűzdelt nyeremények, búcsú helyett általában falunapot tartanak, amelynek jó esetben még része a szentmise. Sok helyen a kulturális műsorok és a sztárfellépők vonzzák a helyieket és a környékről érkezőket. A legértékesebb talán mégis megmaradt a régmúlt ünnepéből: ma is fontos a közösség megtartó ereje.