A hivatástudattal bíró emberek viszik előre a világot – vallja a kitüntetett tarjáni belgyógyász

Egy mozgalmas hétköznapon, a Nógrád Vármegyei Szent Lázár Kórház belgyógyászati osztályán, a rendelési időt követően találkozunk dr. Sasváry Erzsébettel. A nyolcvanesztendős doktornő ugyanis szívén viseli a cukorbetegek sorsát és heti 12 órában még foglalkozik velük az intézményben. Mikor azt mondja, hogy most már lassacskán abba kell hagyni, a kollégái nevetve mondják: „Még ráérsz, hisz Gláz Edit professzornő kilencvenéves korában is rendelt!”  A salgótarjáni szakembert a közelmúltban a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki a test és a lélek egyidejű gyógyítását szem előtt tartó, több évtizedes orvosi pályafutása, a térség egészségügyi ellátásának fejlesztése érdekében végzett munkája, valamint közösségépítő társadalmi tevékenysége és a kortárs magyar keresztény irodalmat gazdagító versírói életműve elismeréseként. 

– A kitüntetés kapcsán elsősorban hálát érzek, a szüleim, a családom, a tanáraim, a barátaim, a kollégáim, a munkahelyem és nem utolsó sorban Isten iránt. Örömmel vettem át a díjat, annak ellenére, hogy nem az elismerés miatt, hanem lelki indíttatásból tettem és teszem a dolgom nap mint nap, több mint öt évtizede. Nagyon jó érzés, ha segíteni tudunk, és nagyon rossz, amikor már nem lehet.

– Emlékszik még arra, hogy miért az orvosi hivatást választotta?

– Gyerekkoromban sokat betegeskedtem, ezért sokszor találkoztam orvosokkal. A szüleim elmondása szerint azonban sosem féltem tőlük, érdeklődve figyeltem a munkájukat. Pest megyéből származom, Vácra jártam gimnáziumba, ott egyre erősödött bennem az elhatározás, hogy az egészségügyben szeretnék dolgozni, a tanáraim pedig segítettek abban, hogy el is érjem ezt a célt. Így elsőre felvettek a Budapesti Orvostudományi Egyetemre, ahol általános orvosként kaptam diplomát, majd később belgyógyászatból, endokrinologiából szakvizsgáztam, valamint diabetológus végzettséggel is rendelkezem.

– Hogy került Nógrád megyébe, a salgótarjáni kórházba?

–  Abban az időben a fővárosi állásokra rengetegen pályáztak, és bizony a fiatalok sokáig nem is jutottak önálló munkához. A barátnőmmel mi Balassagyarmatra jelentkeztünk, mert ott bőven volt hely, és dolgozni akartunk. Hamar kaptuk is állást, sőt, emlékszem, hogy elutaztam megnézni a leendő munkahelyemet, és azonnal felvehettem a fehér köpenyt, olyan orvoshiány volt. Aztán nyolc évig ott maradtam. Gyönyörű „hőskorszak”, jó tapasztalatszerzési időszak volt. 1976-tól dolgozom a salgótarjáni kórházban, néhány hónap megszakítással.

– Az elmúlt évtizedekben mindig szívén viselte a cukorbetegek sorsát. 

– Az 1980-as években a cukorbetegek ellátása sok helyen, de Nógrádban is gyerekcipőben járt. Mindent megtettem, hogy legyen folyamatos szakrendelés, ez 1983-tól meg is valósult. Diabetes klubot szerveztünk, létrehoztam a Nógrád Megyei Cukorbetegekért Alapítványt, amely mai napig fennáll. Jó pár éve a szakrendelésen sem vagyok egyedül, két kiváló kollégám is tevékenykedik a legkorszerűbb módszerekkel a páciensekért. Jómagam 10 éve nyugdíj mellett dolgozom, de tartom a cukorbeteg rendelést is, mert erőt és energiát ad, hogy segíthetek, és azt csinálhatom, amit egész életemben örömmel tettem.

– A kitüntetésre a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége jelölte, mióta tagja a szervezetnek?

– Amikor fiatal voltam annyi minden elfoglalt, alig maradt időm arra, hogy saját magamra, a lelkemre figyeljek. Aztán az évek múlásával lecsendesedett körülöttem a nyüzsgés, a szüleim, majd a párom is elmentek. Éreztem azonban, hogy hiányzik valami az életemből. A hit mindig fontos volt számomra, ezért először a Keresztény Orvosok Magyarországi Társaságának lettem a tagja, majd végleg megtaláltam a helyem amikor Salgótarjánban újraalakult a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége. Néhány éve a szervezet elnökeként tevékenykedek, előadásokat, kirándulásukat és más programokat is szervezünk. Ez nagyon sok erőt ad a mindennapokhoz. 

– Az irodalom is közel áll önhöz, verseket és novellákat is ír. 

– Egy novellámat elolvasta Katona István, nyugalmazott püspök, aki biztatott az írásra. Így kezdtem el prózai műveket, majd világi és egyházi témájú verseket írni. Ez utóbbiak kötetbe rendezve meg is jelentek. Később a Tál és Kendő című folyóiratba is publikáltam, a kiadványnak öt éve vagyok a főszerkesztője. Mindez rengeteg munkával, sok éjszakázással jár, azonban nagy boldogságot jelent, amikor egy-egy új lapszám megjelenik. Ez egy hobbi számomra, amiben ugyanolyan örömet találtam, mint az orvosi hivatásban. Végtelenül szerencsés vagyok, hiszen egész életemben azzal foglalkozhattam, ami elégedettséggel és örömmel töltött el.

– Hogyan tekint vissza a gyógyítással töltött évtizedekre, a Nógrádban töltött időre?

– Nagyon megszerettem ezt a megyét, az itt élő embereket és Salgótarjánt, magát a várost is – amelyről olyan sok rosszat lehet hallani nap mint nap –, és a gyönyörű környezetét! A hivatásomban is elégedett vagyok, mindig igen jó kollektívában dolgozhattam, ami nagyon fontos. Szakmai és emberi szempontból is nagyra becsült főnökeim és munkatársaim voltak, illetve vannak is, ezért nem is kívánkoztam más intézménybe. Ahogy az élet más területein, úgy az egészségügyben is van sok hiányosság, de sosem azzal foglalkoztam, hogy mit nem lehet, hanem, hogy mit lehet tenni a betegekért. Közben pedig nem árt, ha a lelkükre is odafigyelünk, hiszen a hit – ha van – kapaszkodót ad, megnyugtat, vigaszt nyújt. 

– Mit üzen azoknak a fiataloknak, akik pályaválasztás előtt állnak?

– Próbáljanak olyan területet választani, amit hivatásuknak tekintenek. Legyen szó az orvosi, az ápolói, vagy akár a pedagógusi pályáról, csak akkor tegyék le a voksukat mellette, ha belül érzik az elhívást. Akinek a hivatástudata szilárd, azzal történhet bármi, a nehézségeket mindaddig el tudja viselni, amíg azok megoldódnak. Mert előbb-utóbb minden probléma elmúlik, csak ki kell tartani és nem szabad megrettenni a kihívásoktól. Akkor megy előre a világ, ha a hivatástudattal bíró emberek előre viszik.