Állatkínzás

Szerencsére özönlenek ránk a nyári programok, a legtöbb helyszínen találunk kifejezetten gyerekek szórakoztatására szolgáló kínálatot is. Idén az első helyszín, amibe beleütköztem az szerintem a valaha volt legiszonyúbb dolog az ilyen programokon, olyasmi, amitől rendszeresen felhúzom magam, az a kitelepült állatsimogató. 

Ezt én inkább állatkínzónak hívom és próbálom magam és a gyerekeket is távol tartani tőle, amennyire lehet. Értem én, hogy sok városi gyerek egyedül ilyen helyeken lát háztáji állatokat, azt is, hogy a gyerekeknek szuper az állatokkal kapcsolódni. De ez nem a mama baromfisudvara, ahol tényleg hasznos lehet, ha kiönt egy marék búzát a gyerek, vagy friss füvet tép az állatoknak, véleményen szerint ez nettó állatkínzás. Egésznap ott vannak a tömegben, zsivalyban, zenében, akiket kénye-kedve szerint simogathat, piszkálhat és etethet bárki. 

Mindig az jut az eszembe, amikor meglátom, hogy vajon hányan etethették meg azt a kecskét, amelyik délelőtt 11 kor már meg sem nyalja az odanyomott fűcsomót és még fél nap hátra van a műszakjából. Lehet egyedül vagyok vele, de tisztán látszik, hogy nem éhesek, önmagunk szórakoztatására pedig nem tömünk állatokat. 

Úgy érzem, ezzel abszolút kisebbségben vagyok. A szülők, tisztelet a kivételnek, közben kívülről fotózták,  még be is állítják, hogy emeld magasabbra azt a répát, mert nem látszik az a nyuszika. A fegyelmezetlen, kerítésen belül rohangáló gyerekeket már nem is említeném. Ezen a helyszínen valami külön tanulmányt lehetne készíteni az emberek viselkedéséből is olykor.