„Van értelme jól csinálni!” – egy férfias szakmában áll helyt a salgótarjáni lelkésznő

– Kik kaphatják meg a Dobos Károly-díjat? Mit jelent önnek ez az elismerés?

– Az elismerést kis gyülekezetben hosszan, legalább húsz éven keresztül hűséggel szolgáló lelkipásztorok kaphatják meg. A Magyarországi Református Egyház Zsinata évente egy díjat ítél oda annak, akit arra érdemesnek talál. A jelölteket az egyházmegye lelkészi közössége terjeszti fel. Személy szerint nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy az a lelkészi közösség, ahova tartozom, méltónak talál erre a díjra illetve, hogy egyházunk vezetése idén engem tüntetett ki azzal. 

– Említette, hogy ön már három és fél évtizede teljesít szolgálatot Salgótarjánban és a környező településeken. Hogyan került Nógrádba?

– A teológus-lelkész szak elvégzését követően, az első férjemmel együtt érkeztünk Salgótarjánba. Eleinte beosztott lelkészként teljesítettem szolgálatot a férjem oldalán. Született három gyermekünk, a róluk való gondoskodás szintén sok feladatot adott. A házasságunk azonban zátonyra futott. Ekkor a helyi református közösség arra kért, hogy maradjak Salgótarjánban, mint a gyülekezet lelkipásztora. Ez nagy kihívást jelentett számomra, hiszen ez alapvetően egy férfias pálya. Ugyan folyamatosan teret hódítottunk mi nők is, de sok nehézséggel találja magát szembe az, aki nőként lelkészi szolgálatot végez. Meg kell felelni a család és a gyülekezet elvárásainak is, állandóan egyensúlyra kell törekedni, ami nem könnyű. Mégis vállaltam a felkérést, és egyedül, három kisgyermekkel, önálló lelkészként kezdtem a szolgálatot 1996-ban, azóta látom el a gyülekezet vezetését.

– A pályaválasztás során egyértelmű volt, hogy nőként a lelkészi hivatást választja, vagy más lehetőségek is felmerültek?

– Kamaszként lázadtam az ellen, hogy kövessem a felmenőim útját, akik közül többen lelkipásztorok. Édesapám, a nagypapám is lelkész volt, dédnagyapám pedig a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke. Kaptunk tehát egy családi mintát. Hatan vagyunk testvérek, öten lettünk lelkészek. A hatodik testvérem, a nővérem is a református egyházban szolgált, de ő a szeretetszolgálatban, a fogyatékosok és idősek gondozásával foglalkozott. Legkisebbként mindig a többiek nyomdokaiban jártam, tőlem már elvárták azt, amit a testvéreim teljesítettek. Mindannyian a Debreceni Református Gimnáziumban érettségiztünk. A vallás tanárom már úgy fogadott, mint leendő lelkészt. Ezzel szemben milyen egy tinédzser? Lázad. Ennek megfelelően én minden más szerettem volna lenni, csak lelkész nem. Szerettem a biológiát, az irodalmat, jó nyelvérzékem van. Azonban nem találtam azt az irányt amerre elindulhattam volna. A gimnázium negyedik osztályáig harcoltam az ellen, hogy hittudományi karon folytassam a tanulmányaimat.

– Mitől változott ez meg?

– Negyedik év elején volt egy érdekes élményem. Egy gyülekezetben jártunk az osztállyal, ahol versekkel, dalokkal szolgáltunk. Egyik alkalommal nekem kellett esti áhítatot tartanom. Kiálltam az emberek elé és úgy éreztem: senki nem figyel rám. Ez a negatív élmény bennem furcsán csapódott le, úgy éreztem, hogy van itt teendő még bőven. Hiszen itt van egy gyülekezet, amelynek tagjai nem érzik át, hogy milyen öröm kereszténynek lenni. Azt éreztem: az én feladatom örömet vinni egy közösség életébe. El kell érnem, hogy ne silányuljon megszokássá a hit gyakorlása, hanem a mindennapok levegővételévé legyen. Akkor megváltozott minden. A harcból belesimultam Isten akaratába. Úgy éreztem, ha ez a terve velem, akkor nem a magam, hanem az általa kijelölt utat kell járnom. Végül kizárólag teológus-lelkész szakra adtam be a jelentkezésemet. 

– Az elmúlt évek során érezte a hátrányát annak, hogy nőként áll a gyülekezet élén? 

– Lelkészi szolgálatommal kapcsolatban sosem éreztem hátrányát annak, hogy nő vagyok. Voltak olyan szituációk, például a templom felújítása során, amikor nem vettek komolyan a kivitelezők, de végül megtaláltam erre a megoldást. Úgy vélem, hogy önazonosnak kell lenni az élet minden területén. Kezdetben, amikor megválasztott a gyülekezet, be akartam bizonyítani, hogy vagyok olyan mint egy férfi. Ez nagy butaságnak bizonyult. Egyre kevésbé éreztem jól magam a bőrömben. Végül elfogadtam azt, hogy nőként kell helyt állnom egy férfias hivatásban, amit sikerült megoldanom. Talán ennek is a visszaigazolása a kitüntetés. Amikor azt átvettem, egy lelkésznő, akit nem is ismertem azt mondta: örülök, hogy te kaptad a díjat. Számomra is jó érzés, hogy nő is kaphat elismerést egyházunkban. Ez bizonyítja, hogy a nőknek is terem babér ebben a férfias hivatásban. Mindez a fiataloknak is erőt adhat: vágjanak bele bátran abba, amire indíttatást éreznek. Mert van értelme jól csinálni azt, amire hivatottak vagyunk.

– Kaposváron született, Debrecenbe járt középiskolába, az egyetemet Budapesten végezte el. Nehéz volt megszokni itt Nógrád megyében, Salgótarjánban?

– Sokan szidják ezt a várost, én nagyon szeretem. A salgótarjáni református gyülekezet valahonnan ide érkező tagokból áll. Mindenki egy kicsit hontalanul érkezett ide és itt otthonra talált. Ez a közösség nagyon szeretetreméltó emberekből áll és én mindig innen kitekintve nézek a városra. Mivel szeretek a gyülekezetben lenni, így szeretem a várost is. Okom se lenne rá, hogy szidjam, jól érzem itt magam. Ennél gyönyörűbb környezetet nem is kívánhat magának az ember. A nógrádi táj kicsit emlékeztet a somogyira. A változatosságával, a dombjaival, a kurtább hegyekkel. Amióta ide költöztünk mindig azt érzem amikor elérem a Mátra vonalát, hogy hazaérkeztem. Meglátom a hegyeimet és tudom: itthon vagyok.

– Mi az, amit szívesen csinál szabadidejében?

– A gyermekeimmel és az unokáimmal igyekszem minél több időt tölteni. Szeretek túrázni, de van valami, amit még annál is jobban. A második férjem ismertette meg velem az evezést, ez a tevékenység aztán nekem is nagyon megtetszett. A szabadidőnkben sokszor hódolunk ennek a közös szenvedélynek, a Tisza-tavon egy-egy hétvége is jó alkalom erre. A nemzetközi Duna-túrán már évek óta részt veszünk. Voltunk a német, az osztrák-szlovák, a magyar szakaszon is. Egy alkalommal kenuval a szerb-horvát szakaszt teljesítettük. Idén szintén ezt tervezzük, annyi különbséggel, hogy most egyszemélyes kajakkal indulunk útnak. Abba a szellemi munkába, amit nap mint nap végzek, nagyon el lehet fáradni, kimerül az agy egy idő után. Azonban az evezés, mint monoton mozgás, mellette a vízcsobogás, a napsütés és a madárcsicsergés, teljesen ki tud kapcsolni.  

A teljes beszélgetést podcast formájában is meghallgathatjátok: