Kényszermunkára hurcolt emberek emléke előtt tisztelegnek Berkenyén

A malenkij robot során sokan meghaltak a donyeci szénmedence bányáinak poklában, keveseknek adódott meg a hazatérés lehetősége, és ők évtizedekig nem beszélhettek az átélt szörnyűségekről.

A szovjet front alakulatai 1944 decemberének első napjaiban értek a Börzsöny hegygerincének tövébe, de különösebb harcokba nem bocsátkoztak, mert a hátráló németek elmenekültek előlük. A helyi parancsnokság Berkenyén berendezkedett a korábbi falubíró házában, majd a karácsonyt követő időszakban következetesen végrehajtották a 0060-as számú hadparancsot, amely a megszállt településeken előírta a német származású munkaképes lakosság mozgósítását és előállítását. 1945. január 4-én, a község vezetői, természetesen az oroszok kíséretében végigjárták a házakat, és azt mondták, legfeljebb egy-két hetes munkára toborozzák az embereket, ám akik kivonják magukat az utasítás alól, főbelövéssel kell számolniuk. Mentességet csak a három év alatti gyermeket nevelő asszonyok, illetve a súlyosabb betegséggel küszködő személyek kaphattak.

Másnap, 5-én korán reggel volt a gyülekező az iskola épületében. Déli harangszókor indult meg kelet felé az első csoport, őket követte még több transzport, fegyveres katonák őrizetében. A hosszú gyalogút Nézsán, Szirákon, Vanyarcon, Apcon, Gyöngyösön keresztül a Kál-kápolnai vasútállomásig tartott. Menetelés közben, a zűrzavaros állapotokat kihasználva többeknek sikerült megszöknie. Ekkor szembesült mindenki azzal, valóban fogolyként kezelik őket, és körülöttük csak német nemzetiségű embereket láttak a vonatra várakozva a kerítéssel körbevett, szigorúan őrzött táborban.

Aztán következett a hosszú utazás, rendkívül kíméletlen körülmények között Románián és az ukrán vidéken keresztül egészen a Donyec medencéig, ahol sajnálatosan most is ropognak a fegyverek. Itt kellett végezniük a malenkij robot, azaz „kis munka” nevű tevékenységet, mintegy két-háromszázezer honfitársukkal együtt, akiket a Debrecenben megalakult ideiglenes kormány jóvátétel címen küldött a Szovjetunióba. A szénbányákban ugyanis nem volt elegendő munkaerő, az erős férfiak szinte mind Magyarország nyugati fertályán, majd Ausztriában harcoltak akkortájt.

A bányákban iszonyatos körülmények fogadták az effajta feladatokhoz nem szokott magyarokat. Két-háromszáz méter mélységben, kézi szerszámokkal törték a szenet, a tárnákban ki sem egyenesedhettek. Ráadásul fogvatartóik az ellátásukról sem gondoskodtak rendesen, enni-inni alig tudtak, koldulásra kényszerültek. A helyi lakosság eleinte ellenségesen fogadta őket, ám amire a magyarok többé-kevésbé megtanultak egy-két fontosabb kifejezést oroszul, megbékéltek velük és az emberségesebb személyek sokat segítettek a nélkülözőknek.

A hazatérés pedig nagyon távolinak tűnt. Ugyan a nemzetközi vöröskeresztes szervezetek nyomására még 1945 őszén hazaindulhatott egy betegekkel, sérültekkel teli transzport, ők közel egy hónapos utazással értek otthonukba. A sok-sok sorstárs csak 1947 és 1948 folyamán szállhatott fel a vagonokra, ám átlépve a magyar határt a hatóságok azonnal elszámoltatás alá vetették a férfiakat és nőket, ám tizenegyen ott maradtak holtan az ukrán rengetegen, és sírjukat sem jelzi semmi.

Természetesen itthon, a faluban egy mukkot sem beszélhettek arról, micsoda szörnyűségek érték őket. Titokban, szűk családi körben azért a közvetlen hozzátartozók értesültek erről-arról, de az egész málenkij robot története a rendszerváltásig a legmélyebb hallgatásba burkolózott. Azóta már ott áll Berkenyén, a katolikus templom tövében az elhurcoltak emlékműve, miként Szendehelyen is készült mementó. Az események évfordulójára pedig hosszú évekig rendszeresen téli gyalogtúrát szervezett az utókor. Idén január 8-án, vasárnap 10 órakor a falumúzeum kiállításának megtekintésével kezdődik az Észak-magyarországi Német Nemzetiségi Önkormányzatok Szövetségének megemlékezése, majd a 11 órai szentmisét követően 11.45-től az emlékműnél Ritter Imre országgyűlési képviselő mond beszédet.