Kétszeresen is jubilál az egykori üveggyártás a százéves városban

Bóth Ernő, továbbá Jeszenszky Danó és Sámuel ekkor kötöttek társasági szerződést, amelyben rögzítették, hogy a mai zagyvapálfalvai városrész úgynevezett csókási területén szerény tőkebefektetéssel üveghutát létesítenek. 

A termelés 1873-ban indult be, s bár néhány termék már az az évi világkiállításra is eljutott, a vállalkozást 1877-ben felszámolták. Annak viszont, mint a különböző forrásmunkákból, köztük dr. Gajzágó Aladár, dr. Szvircsek Ferenc, Balogh Zoltán és mások ipartörténeti kutatásaiból, illetve Sarló Béla Andornak, az Öblösüveggyártás Hagyományápoló Egyesület elnökének dokumentumokon és saját élményeken alapuló írásaiból, összefoglalóiból, szóbeli tájékoztatásából tudni lehet, éppen 130 éve, hogy 1892 tavaszán egy budapesti központú társaságba tömörült tőkéscsoport az előzményeket is figyelembe véve elhatározta egy kiemelt jelentőségű palackgyár meg­valósítását. 

Ehhez ösztönző motivációt jelentett, hogy egy budai forrástulajdonos néhány évvel korábban elkezdte a keserűvíz forgalmazását külföldről származó palackokba. Az importot kiváltandó 1880-ban alakult Egyesült Magyarhoni Üveggyárak Rt. közgyűlése 400 ezer korona saját forrás felhasználásával az itteni adottságokra – a szén, a kvarchomok és nem utolsósorban a vasút meglétére – alapozva 1892. november 26-án megalapította vállalkozását. Lukács Béla – akiről egy évvel később hutát is neveztek el – kereskedelmi miniszter 180 ezer korona állami kölcsönnel támogatta az elképzelést. 

Az 1893-ban üzembe helyezett gyár 22 műhelyben, 44 külföldről érkezett üvegfúvóval és helybéli segédmunkásokkal indult el. 1894 és 1905 között újabb beruházások történtek. Ezek közül a 12 fazekas kemence emelhető ki. Kézzel merített és forgatott, szabadon és szájjal formába fújt palackgyártást végeztek. 1905-ben már a Salgótarjáni Palackgyár Rt. néven 400 fővel dolgoztak és szolgálták ki üzleti partnereiket ásványvizes-, sörös-, likőrös-, konyakos-, borosüvegekkel, színes palackokkal, formatervezett demizsonokkal. Kiemelt vevőnek számított – mások mellett – Saxlehner András keserűvízforrás-tulajdonos, a kőbányai Haggenmacher Henrik, a kassai Bauernebel és Fia sörgyár, a Zwack Jakab és Társa unicumgyár, az Első alföldi cognacgyár és a Gschwindt-féle szeszgyár. 

1909-ben a társaság cseh tulajdonba, a Mühlig Konszern irányítása alá került, s számos területen történt fejlesztés. 1914-ben 450 fő kínálatbővítéssel több mint 16 millió árucikket állított elő. E tényezők összhatásaként a 1905 és 1914 közötti időszak a salgótarjáni öblösüveggyártás történetének első sikeres évtizede következett be, s több mint 400 család számára volt biztosított a megélhetés. 

Mindennek értelemszerűen szerepe volt a várossá nyilvánítás 1922-es bekövetkeztében is. Mindezek ellenére 1923. augusztusában az első világháború utáni megváltozott nemzetközi feltételek miatt, a veszteségek kompenzálása érdekében a gyárműködés átmenetileg leállt, a dolgozók egy része szomszédos üzemekben és a bányáknál helyezkedett el, sokan viszont munkanélküliek lettek. 

1925 decemberében a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. megvásárolta a gyár többségi részvényeit. Zoltán Frigyes közgazdász ügyvezető igazgató tervei szerint az úgynevezett félautomata technika lehetővé tette a gazdaságosan programozható palacktermelést. Kézi prés-, és durva csiszológépeket telepítettek, s – többek között – bevezették a fehér, azaz átlátszó üvegolvasztást is. 1930-ban 450 fővel már nyolcezer tonnára emelkedett a gyártás. A gazdasági világválság időszakában értelemszerűen csökkent az üveg iránti kereslet is, amelyet új termékszerkezet kialakításával igyekeztek kompenzálni – mások mellett Jermendy Károly–, a vállalkozás első magyar mérnöke irányításával. Az 1933 és 1943 közötti évek a második legsikeresebb tíz évét jelentették a gyár életének. 

1948-ban megtörtént az államosítás, s folyamatosan növekedett a termelés, megteremtődtek ennek technikai, technológia feltételei is. 1955 és 60 között átlagosan 1800 fővel elindult a gyár újkori fellendítése. A mennyiségi szemlélettel szemben a munkaigényesebb minőségi termékszerkezet került előtérbe. 1970-re kialakult az új arculat, amelyben a tervezők, az iparművészek – mások mellett Mánczos József, Takács Géza, Erdei Sándor – is nagy szerepet játszottak. 1977-ben több mint 50 országba exportáltak, s a mintegy 2500 fős létszámmal hatszor nyerték el a „Kiváló gyár” címet. Az összes termék elérte a háromezret. Az 1980-as évekre a gyár fejlődése megtört, s az üvegipari művekből való kiválással a termelés ellehetetlenült, az új rt. pedig 2009-ben végleges felszámolásra került.