Erdő ihlette képeket készít a bátonyterenyei fafaragó

– Hogyan indult a pályafutása?

– Még kicsi gyerek voltam, amikor elkezdtem érdeklődni a képzőművészet iránt. Mindent kipróbáltam a festészettől a kőfaragásig. A szüleim viszont azt szerették volna, ha „normális” szakmát választok magamnak. A kérésüknek eleget téve szobafestőnek tanultam a középiskolában, majd vizsga után mintegy fél éven át dolgoztam ebben a szakmában. Azóta sokfelé sodort az élet: 15 éven át kerestem a mindennapi betevőt az Acélgyár munkásaként, utána közel egy évtizeden át gyártottam műanyag nyílászárókat. Jelenleg, már nyolc éve, fuvarozom. Egy dolog van, ami hobbiként végigkísérte az elmúlt hatvan évemet: az alkotás iránti szenvedély.

– Volt kitől örökölni ezt a művészi hajlamot?

– A felmenőim közül senki sem foglalkozott ilyesmivel. A testvérem szabadidejében szívesen farag fából készült alkotásokat. Az utánpótlás is megvan már, hiszen a legkisebb fiam grafikus lett. Az ő szívéhez inkább az a képzőművészeti ág áll közel, bár néhány alkalommal a csontfaragást is kipróbálta.

– Önnél hogyan került képbe a csont mint alapanyag?

– Nagyon sokáig csak fával dolgoztam. Egyszer egy vadőr barátom meglátta a munkáimat és megkérdezte: miért nem próbálom meg csontból kifaragni a különböző alakokat? Akkor ehhez még nem rendelkeztem megfelelő felszereléssel, illetve alapanyagom sem volt a kísérletezéshez, a barátom azonban hajthatatlannak bizonyult. Tőle kaptam az első néhány darab agancsrózsámat, illetve volt egy kicsi gravírozó gépem. Ahhoz vettem pár apró fúrófejet, amiken apróbb módosításokat végeztem. Ezekkel faragtam ki az első csontból készült szarvasomat, ami éppen az erdőben fut. Amikor megmutattam a barátomnak, elámult. Nem értette, miért ilyen bonyolult mintát választottam, hiszen ilyen figurákat a profi faragók szoktak a csontba vésni. Hát én ezzel kezdtem.

– Hogy alakult a folytatás?

– Eltelt húsz év, sajnos a barátom már nincs köztünk. Igyekszem minél inkább csiszolni a technikámat. Erre alkalmam is volt, hiszen néhány ezer darab szobrot már biztos megfaragtam a két évtized alatt. Kitapasztaltam a trükköket, például, hogy mivel és hogyan lehet egy kicsit gyorsítani az alkotás menetét. Bár az is igaz, hogy ennek megvannak a veszélyei. Úgynevezett levegő gravírozógépekkel dolgozom, és a 0,4 milliméteres fejek egyetlen perc alatt 50 ezerszer fordulnak körbe. Így, ha egy kicsit kapkodva húzom meg az eszközt, akkor például a faragott szarvasom könnyen elveszítheti az egyik agancsát. Tehát a legapróbb mozdulatoknál is észnél kell lenni, hiszen a gravírozás esetében hozzátenni már nem lehet az alkotáshoz.

– Mennyi ideig dolgozik egy művön?

– Minél több figurát faragok egy csontba, annál tovább tart a folyamat. A körvonalak felrajzolása akár tíz perc alatt elkészül. A bonyodalom ott kezdődik, hogy az alakokat két dimenzióból át kell helyeznem háromba. A méretarányokat és a távolságot például csak a figurák nagyságával lehet érzékeltetni. Ahogy beindul a fúrófej, és kifaragom az előtérben szereplők körvonalait, eltűnik a hátteret ábrázoló ceruzanyom, így a vonalaknak fejben kell meglennie. Minél összetettebb egy alkotás, annál több idő kell hozzá, ugyanakkor egy medált nyugodt körülmények között egyetlen nap alatt elkészítek.

– Alkotásainak szinte kivétel nélkül az erdő és a vadászat a témája. Miért?

– Szinte az erdőben nőttem fel, és mind a mai napig magával ragad a farengetegek árasztotta nyugalom, így a témáim legjavát is onnan merítem. Emellett az alapanyagok is innen származnak. Igaz, az agancsokat vásárolni szoktam, hiszen azt gyűjteni csak engedéllyel szabad.

– Jól tudom, hogy Keszthelyen is kiállították a munkáit?

– Immár harmadik éve pályázom a Vadászati Kulturális Egyesület képzőművészeti kiírására. A beadott pályamunkákból időközi kiállítást szoktak rendezni a keszthelyi Helikon Kastély Vadászati Múzeumában. A versenyen a zsűri három kategóriába sorolja az alkotásokat: kiállításra nem ajánlott, kiállításra alkalmas és vadászati kulturális érték. Három faragással szoktam nevezni a megmérettetésre. Az első évben ezek közül egy, míg idén már mind a három munkámat beválasztották a vadászati kulturális értékek közé, illetve az egyik szobromat különdíjjal is jutalmazták.

– Eddig erre nem volt példa?

– Nem is lehetett, ugyanis ezt az elismerést idén alapította a zsűri elnöke, prof. dr. Farkas Ádám szobrászművész. Egy jókora agancsba faragtam bele négy vaddisznót, mindegyiket külön pozícióban. Ennek láttán döntött úgy az egyebek mellett Munkácsy Mihály- és Kossuth-díjjal is elismert szobrászművész, hogy létrehozza ezt a bizonyos különdíjat. Mivel ehhez még nem volt elkészített oklevelük, a zsűri elnöke maga rajzolt egyet, amit a másik öt tag is aláírt. Hihetetlenül megtisztelő, hogy a képzőművészeti szakemberek így méltányolják a munkámat. Ráadásul ilyen, saját kézzel készített oklevele nagy valószínűséggel senki másnak nem lesz.

– A helyiek is találkozhatnak a munkáival?

– Régen a falunapokon is rendszeresen megjelentünk, mára azonban felhagytunk ezzel. Manapság a vadásznapokat látogatjuk, rendezzék azokat az ország bármely pontján. Emellett már évek óta részt veszünk a Fegyver, Horgászat, Vadászat Nemzetközi Kiállításon (FeHoVa) is. Rendezvények szempontjából ez az év nagyon katasztrofális volt. Egyedül az előbb említett nemzetközi kiállítást tudták megtartani a szervezők még az év elején, a többi esemény a Covid–19 vírus miatt elmaradt. Ami még rosszabb, hogy a járványhelyzet a jövőt is nagyon bizonytalanná teszi.

– Milyen elképzelései vannak a jövőt illetően?

– Rengeteg tervem van. A következő munkámmal egy nagy méretű fát szeretnék megfaragni. Dámlapátokat is szeretnék még olyan megoldásokkal ékesíteni, amiket eddig még nem alkalmaztam. Egy termetes jávorszarvasagancsot vásároltam néhány napja, és már most az jár a fejemben, hogy milyen motívumokkal és figurákkal díszítsem. Valószínűleg medvék és farkasok is helyet fognak majd kapni a szarvas mellett. Még húsz év után is akad olyan dolog, amit ki szeretnék próbálni. Azt hiszem, ez a legszebb az egészben.

Nem csupán szobrok kerülnek ki a kezei közül, de ékszereket is alkot

Farkas Sándor az utóbbi időben szívesen kombinálja az alapanyagokat.

– Az esetek túlnyomó többségében gím- vagy dámagancsba faragok, majd az elkészült alkotásokat beleillesztem egy fadarabba. A csontot így nem pusztán keretbe foglalja valami, hanem annak élő, szerves részévé válik. Természetesen nem csak szobrokat faragok, igyekszem színesebbé varázsolni a művészi palettámat. Volt időszak, amikor mindenféle ékszereket formáztam csontból, de az mostanában kicsit háttérbe szorult. Faragtam már marhalábszárcsontból késtokot, de tollat és tolltartót is készítettem már – mondta Farkas Sándor. Hozzátette: sokan segítették az alkotói pályafutását. Például Németh János csont- és agancsfaragó művész, aki sajnos már nem él. Szintén sokat köszönhet Bencze László csontfaragónak, illetve Valaczkay Erzsébet festőművésznek.