Négy-öt órát is eltölt képei megalkotásával a gyarmati képzőművész

– Mivel foglalatoskodik mostanában?

– Bár betegségekkel küszködöm, nagyon fellelkesültem, amikor megkerestek az evangélikus egyháztól, hogy a fővárosi, Deák téren található országos múzeumukban tárlatot szeretnének berendezni a kerek születésnapom alkalmából. Ezzel párhuzamosan a napokban a Kossuth rádió egyik műsorában faggattak művészi pályámról, ami nagy boldogsággal töltött el. Serényen, nagy gonddal válogattam össze, melyik képeim szerepeljenek a szeptember 15-én megnyíló budapesti kiállításon.

– Emlékszik még, hogyan indult a képzőművészi pályája?

– Mindig szerettem rajzolni. Igazából a középiskola elején fedezték fel a tehetségemet. A Szántó Kovács János Gimnáziumba jártam, tanárom, Farkas András egyszer az órán megállt mögöttem, eltöprengett, majd olyan jónak ítélte az éppen készített munkámat, hogy azon nyomban felmentett rajzból. Tizenhét-tizennyolc évesen már szorgosan formáztam például az osztálytársaim, barátaim portréit.

– Ezek után természetes lehetett a további út.

– Egerbe kerültem a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola földrajz–rajz szakára. Salgótarjáni barátommal, Földi Péterrel rendszeresen együtt utaztunk a buszon a hevesi megyeszékhelyre, ilyenkor kibeszéltük a világ dolgait. Diplomaszerzés után visszatértem szülővárosomba, ahol előbb az Ifjúság Úti Általános Iskolában helyezkedtem el, később tanítottam a Dózsában és a Szondi Szakközépiskolában is.

– Miért éppen a grafika a kedvenc műfaja?

– Egész egyszerűen ez illik hozzám a leginkább. A 02-es Rotring ceruzának nincs párja a földkerekségen! Ezzel a végtelenségig lehet fokozni a tárgyak pontos megjelenítését. Rendkívül fontos az aprólékosság. Akinek nincs elég türelme a rajzoláshoz, bele se kezdjen. Sokszor négy-öt órát is eltöltök, míg teljesen befejezem az ábrázolást. Nagyon kedvelem a tájképeket, azt szoktam mondani, ha Dürer és Bruegel számára ez bevált, Lengyel Péternek miért ne?

– Régebben rendszeresen kijárt a várost körbeölelő vidékre.

– Most már kevesebbszer pattanok fel a kerékpárra, de valóban ez az egyik legkedvesebb elfoglaltságom. Leülök a réten vagy a folyóparton, körbevesz a csend, és lerajzolom, ami elém tárul. Aratás utáni mező a szénaboglyákkal, vagy a kóvári lepusztult porta romos épületei. Ez a lényeg, a valóság visszaadása.

– Egyik legismertebb képe a ráncos arcú idős asszony.

– Ez a legnehezebb. Imádom az arcokat, de ugyanígy vagyok a kezekkel is. Szinte mindig ezt emelem ki. Elmosódhat az alak, elnagyolhatom a fejet, de a kéz, a hosszú évek munkájában megfáradt ujjak, markok kiemelését rendkívül lényegesnek tartom.

– Fia megörökölte az apja tehetségét.

– Máté kiválóan fest, ő erre esküszik, nem a grafikára. Rettentően büszke vagyok rá, több önálló kiállítást is rendezett már, teljesen egyedül alakítja ki az elképzeléseit, és nagyon bő témaválasztékkal dolgozik. Manapság alig-alig teszek észrevételt az alkotásaira, annyira tökéletesek.

– Mi a véleménye az utódokról, a huszonegyedik század képzőművészetéről?

– Bevallom, egyre kevésbé figyelek erre, nem igazán járok tárlatokra, néha felkérnek fiatalok bírálatára, de a mai nemzedékeket voltaképpen alig ismerem, a nyugállományba vonulásom óta csak néhány hozzám közel álló kollégával és baráttal tartom a kapcsolatot.