Jött a fekete autó és a vörös terror: áldozatokra emlékezünk

Nagyon fontos a meghatározás: a kommunista diktatúra többes számban van, hiszen itt mi, magyarok először az 1919-es Tanácsköztársaság vörös terrorjára emlékezünk.

A proletárdiktatúra – ők így nevezték magukat – valóban kőkemény diktatúra volt, ami írmagjában tiltotta a más politikai nézeteket és az egyházat. A múltat végképp el akarták törölni, szerencsére sietségükben csak vörös drapériával bevonták nemzeti nagyjaink szobrait a Hősök terén, a millenniumi emlékművön. A szerzeteseket üldözték, a papokat korlátozták, suttogva nézte a magyar ember Kun Béla zűrzavarát az országban.

A kevés eredményük sem politikai eredetű

Kevés érdemeinek egyike a szegényebb gyerekek balatoni nyaralásának lehetősége (ez bizonyosan óriási élmény lehetett nekik, hiszen addig nem jutottak el oda), illetve az északi honvédő harcok eredménye, melynek során visszafoglalták a Felvidék jelentős, magyarok által lakott részét (bár itt a siker nem a politikai színezet, hanem elsősorban a katonák és a vezetők nemzeti érzelmén nyugodott, ezt egy korábban írott cikkemben is felidéztem).

Nem is olyan régen Kun Béla, Szamuely Tibor, Garbai Sándor nevét még utcák, intézmények, úttörőcsapatok viselték – szerencsére ma már itt is megtörtént a rendszerváltás, igazat adva ezzel a vörös terror megszámlálhatatlan áldozatainak. Egyetlen kivétel a vezetők közül a „mi” Stromfeld Aurélunk, akinek nevét – és milyen jó is ez – iskola viseli megyeszékhelyünkön, hiszen tehetséges hadvezérként az ő érdemei voltak az északi hadjárat sikerei.

Jó pár embernek ismerős volt már az új rendszer

A Horthy-időszak (1920 és 1944 közötti évek) negyedszázada után ismét új szelek érkeztek hazánkba. Míg Kelet-Magyarországon a betörő szovjet katonák becstelenítették meg a nőket, addig nyugaton a menekülő nyilas kormány hűséges tagjai, Szálasi Ferenc és pribékjei gyilkoltak és gyilkoltattak nemre és életkorra tekintet nélkül. A kettős szorításból végül a szovjetek jöttek ki győztesként, míg a nyilas rémuralom befejeződött 1945 tavaszára, valami más, de nem új kezdődött el, és sokkal hosszabb ideig tartott, és szintén rengeteg embert követelt.

Az új rendszer alapjaiban ismerős volt sokak számára, vezetője, Rákosi Mátyás is. A diktatúra lassan, fokozatosan épült ki. Ahogy a legfőbb ember mondta: úgy szabadulnak meg az ellenségtől, mint ahogyan a szalámit szeletelik. Az egyik ilyen „szelet” volt a Kisgazdapárt félreállítása, az egyházüldözés, a pártok ellehetetlenítése, de ugyanilyen volt az üzemek államosítása, az iskolák államosítása, a Mindszenty-per, végül pedig – hogyha mégis maradt saját körükben ellenség, akkor azok megfélemlítése – a Rajk-per.

1949. augusztus 20-án aztán hivatalosan is elkezdődött az új rendszer: bevezették a szovjet típusú Alkotmányt, átszervezték az országot, új alapokra helyezték a közgondolkodást. Aki nem volt velük, az ellenük volt, ezért mindent áthatott a terror. A besúgórendszer, a megfigyelés, a terror legfőbb szerve, az Államvédelmi Hatóság mindenhol ott volt, mindenkiről mindent tudtak, és bárki tett volna valamilyen nekik nem tetszőt, azonnal léptek.

Az első lépés az ellehetetlenítés volt, amit aztán a család zaklatása, a zsarolás, az éjszakai csengőfrász, a hírhedt fekete autó, a verés, a kínzás, a pszichológiai terror, aztán a koncepciós per, majd pedig az internálás volt.

A hírhedt recski tábor csendje ma is némán kiált fel a súlyos bűn ellen: családapákat, mérnököket, orvosokat, tudósokat, értelmiségieket, munkásembereket szakítottak el családjuktól – sokukat örökre. Ami még szörnyűbb, hogy sokaknak a sírja sincs meg, az erdő rejti valahol a Csákánykő bányája alatt. Mély és megdöbbentő, amit a barakkban látunk, ám hasonlóan megdöbbentő Gyarmati Lívia és Böszörményi Géza háromrészes filmje, amiben megszólítottak áldozatot és bűnöst egyaránt. Semmi mást nem csináltak, mint interjúkat készítettek, és azokat egymás után helyezték. Így alakul ki a nézőkben a táborról egy kép, ami aztán erősen beleég az emlékezetünkbe, akárhányszor is látjuk, ugyanúgy, mint a tábor képe, akárhányszor is vagyunk ott.

Megkeserítették sokak életét

Ma a kommunizmus minden áldozatára emlékezünk, azokra szintén, akik túlélték ugyan a rendszer terrorját, de megkínozták, tönkretették őket, s hosszú évtizedeken át megkeserítették életüket. Keresztény emberek vagyunk, ezért megbocsátást hirdetünk minden bűnösnek, de ezeket a tetteket amíg élünk, nem felejtjük, nem felejthetjük el. Ezt kaptuk örökségként elődeinktől, és megígértük nekik, hogy továbbadjuk mi is.

Ereklye a zagyvapálfalvai templomban

Recsk nem egyedi volt, gondoljunk csak a szintén hírhedt kistarcsai internálótáborra, ahol számtalan foglyot őriztek embertelen körülmények között. Itt raboskodott Boldog Meszlényi Zoltán vértanú-püspök is, aki 1951-ben halt meg, éppen az elviselhetetlen kínzások miatt. Az egyház boldoggá avatta mint vértanút, hiszen azért ölték meg, mert egyházi személy, a hitéért kiálló ember volt, nyájának hűséges őrzőpásztora. Ereklyéje a zagyvapálfalvai templomban található 2018 óta, az ereklyetartót egy eredeti szögesdrótdarab fogja közre a kistarcsai internálótábor kerítéséből. Meszlényi Zoltán 1938 májusában járt városunkban, hiszen akkor ő volt az egyházmegyei vezetőnk, és mint püspök ő szentelte fel a ferences templom orgonáját. Mivel akkor itt maradt a városban és a rendházban aludt, másnap meglátogatta a zagyvapálfalvai templomot. Így tehát ereklyéjében olyan szent van a városban jelen, aki ezzel az apró, de jelentős szállal személyesen is kötődik Salgótarjánhoz.

Talán az áldozatok teljes listája nem is ismert Kistarcsán sem, éppúgy, mint Recsknél, vagy az ÁVH-központban, az Andrássy út 60-ban. A bűnösök listája pedig – bár szintén hosszú – az elmúlt idők homályába vész, ami súlyos bűne a rendszerváltás utáni időszaknak.

Embertelen, megalázó körülmények között

Azonban még mindig sorolhatnánk az áldozatokat, hiszen a nyugati határszélre aknazárat telepítettek, hogy megakadályozzák a szökést, emiatt onnan a nem megbízható embereket (teljes családokat!) legfontosabb értéktárgyaikkal, minimális csomagjaikkal teherautóra pakolták és kitelepítették a Hortobágyra. Juhhodályban, istállóban, embertelen és megalázó körülmények között kellett élniük és dolgozniuk az itteni telepeken. Az itteni kényszermunkatáborokról, a kitelepítettek sorsáról, szenvedéseiről későbbi számunkban majd külön írásban is megemlékezünk.

Lesújtottak az egyházakra is

Szólhatnánk még Mindszenty bíboros atya vagy Márton Áron püspök meghurcoltatásairól, az 1956-os megtorlásról, a salgótarjáni sortűzről vagy a Kádár-rendszer emberellenes bűneiről. Családok százait tették tönkre, karriereket vágtak szét, lehetőségeket zártak el a fiatalok elől származásuk, politikai világnézetük, vallásosságuk miatt. Egy hazug világrend mindenhatói döntöttek, nem figyelve arra, ami emberi, és ezzel váltak a terror eszközeivé ők is.