90 évesen sem pihen a salgótarjáni fafaragó

– A családja tősgyökeres nógrádi volt?

– Édesanyám szülei a Sopronhoz közeli Brennbergbányáról érkeztek Salgótarjánba. Édesapám származását kutatva 1830-ig visszamenőleg sikerült adatokat találni: Franz Lonsták ekkor született a csehországi Zlínben, aki családjával az 1870-es években kezdett Salgótarjánban bányászkodni. Két fiának – Rudolfnak és Jánosnak – is mind az öt gyermeke a bányászatnál dolgozott. Egykoron tizenegy Lonsták munkálkodott a városban, ma már csak hárman élünk itt nyugdíjasként.

– A gyermekévei mégsem Salgótarjánhoz kötik…

– Apámat a villamos szakma 1931-ben Esztergomba vezérelte, így a gyermekéveimet én is ott töltöttem, oda jártam iskolába is. A vakációkat gyakran töltöttem „itthon” – Salgótarjánban –, ahová szinte mindig visszavágytam. Esztergomban éltem át a II. világháborút, amikor is tizenéves fejjel tanúja voltam annak a szomorú kornak, amelyről igen sokan még most sem vonnak le megfelelő következtetéseket…

– Mivel foglalkozott?

– Családi okokból 1950-ben kerültem vissza a városba, s az akkori áramszolgáltatónál kezdtem el dolgozni a létra alsó fokán. Az Állami Villamosenergia Szolgáltató Vállalat (ÁVESZ) igazgatósága négy megye területén működött: kisebb gyakorló beosztások után tervező lettem, s bekapcsolódhattam a faluvillamosítások munkálataiba. Nógrádban ekkor még mintegy harminc községben nem volt villany. Szerettem ezt a vidéket átjáró és alkotó tevékenységet, amelyet három év katonaság szakított meg. A leszerelés után – a munka mellett – folytattam szakmai tanulmányaimat. Időközben megbíztak az ÉMÁSZ-nál a szerelési osztály vezetésével, amelyet sikeresen végeztem tíz éven át. Az átszervezéseket követően harminc év után még tizenkét évet a Salgótarjáni Kohászati Üzemeknél töltöttem. A munkám mindig a hivatásom volt!

– Milyen volt az élet Salgótarjánban?

– Nagy változást jelentett az életemben, amikor megkezdődött Salgótarján új, modern várossá fejlesztése. A régi városrészek lebontásával megszüntettük az elavult légvezetékes villamoshálózatokat, a belvárosban pedig mindenütt kábelrendszerre tértünk át. A korszerű közvilágítás megtervezésére – a költségkeret hiányában – számos társadalmi munkát végeztünk, amelyről több tudósítás is megjelent. Egykoron öröm volt salgótarjáninak lenni: dübörgött a gazdaság, nem volt hiány munkahelyekben! Minden tekintetben élt a város! Sok életlehetőséget elveszített a település, még akkor is, ha most a helyzet javulni látszik…

– Tele van energiával! Mi a titka?

– Negyvenkét évnyi munka után sem álltam le! Gyermekkorom óta a fa szerelmese vagyok, de szeretek kertészkedni, túrázni, olvasni, fényképezni, zenét hallgatni és autót vezetni is. Az igazi fafaragós élet nyugdíjasként indult be: rengeteg szakkönyv és szerszám beszerzése után egy asztalos barátom segítségével faragtam meg az első kopjámat, amely ma is ott áll a somoskői vár oldalában, majd a somoskői üdvözlő kaput is elkészítettem. Zsűri elé is vittem munkáimat: több mint harminc kopjafát faragtam ki, s egyéb faragott tárgyakkal több kiállításon is szerepeltem. A faragás öröme, amikor látom: megbecsülik a munkámat! Bár már gyengül a karom, a kezem, a szemem, de ez már kilencven év, akárhonnét is nézzük!

Életét végigkísérte a sport: máig nagy futballrajongó

Lonsták Elemér 1959-ben vette feleségül a Szentesről a városba költözött Pataki László lányát, Gabriellát, akivel tavaly már a hatvanadik házassági évfordulót ünnepelték. Szerelmükből egy fiúgyermek – László – született, aki egy unokával, Ádámmal ajándékozta meg szüleit. László bányamérnök-geológusként végzett, Ádám nagy álma, hogy egyszer majd pilótaként szelheti az eget. Lonsták Elemér elmúlt kilencven évét végigkísérte a sport: Esztergomban az úszás és az evezés dominált, de rendre kerékpározott is. Salgótarjánban pedig az asztalitenisz és a bicikli jelentették számára a felüdülést. Nagy focirajongó hírében áll: az SBTC-nek drukkolt, míg a második kedvenc csapata a Barcelona.