Így ünnepelték egykor Mikulás napját a nógrádiak

A Nógrád megyei napilap korábbi számai évtizedeken át beszámoltak a legkisebbek ünnepéről, egy-egy, akkor a Télapónak verset szavaló, dalt éneklő gyerek ma már alighanem boldog nagymama vagy nagypapa. Mégis, számukra is nosztalgikus élményekkel lesz teli a kis összeállítás a múlt század „Télapóváró” nógrádi ünnepeiről.

1950-ben a Szabad Nógrád arról ír, hogy a Salgótarjáni Tűzhelygyárban egy szovjet könyv kapcsán megszervezték „a Télapó Könyvvásárt, amely komoly eredménnyel zárult és bebizonyították a tűzhelygyári dolgozók, hogy szeretik a könyvet, mert sok könyvet vásároltak”. Nos, valószínűleg a könyvet már nem találjuk meg a családi polcokon, de az ünnep sajátos értelmezését jól mutatja ez a kis szösszenet a múltból.

Izgalmas ünnepséget rejt az 1955-ös újság, ami egy balassagyarmati ünnepségről számol be: „A Balassagyarmati Tanítóképző diákjai nevelői és személyzete e hó 3-án közösen ünnepelték a télapó-estet. Az est tarka műsorszámai: zongora, hegedű- és énekszámok, humoros jelenetek után következett a meglepetés. Teljes sötétségben, hangos zaj közepette érkezett a télapó, a hosszú szakállas, fehérbundás, pirosarcú öregember, négy fekete, ijesztő krampusszal. A kedélyes mondóka után kiosztották az ajándékokat, miközben a jók dicséretben, s a „rosszak“ tréfás megrovásban részesültek. A hangulat ekkor már a tetőpontján volt, s miután a télapó kíséretével együtt távozott, megkezdődött a tánc, mely csak késő éjszaka ért véget. A jól sikerült est emlékezetes marad minden résztvevője számára.” A másként megtartott, átértelmezett ünnepről tanúskodik a fenti kis összegzés is.

Az 1956-os újság arról számol be, hogy öt-hatféle figurát készítenek a Télapó ünnepére az Édesipari Vállalatnál, amit majd sztaniolba csomagolva árusítanak az ünnepre.

1960-ban, az akkor még önálló Zagyvapálfalván ünnepeltek, melyről így számolt be lapunk: „Jól sikerült Télapó ünnepséget rendezett szombaton este az üveggyár művelődési otthonában a zagyvapálfalvi iskola szülői munkaközössége és a pedagógus testület. A tombolával és a Télapó megjelenésével tarkított ünnepség bevételét a szülői munkaközösség a gyermekek javára fordítja.” Bár ma már sem az üveggyár, sem a művelődési otthona nem áll, mégis nagy élmény lehetett az ünnepség az akkoriaknak.

Múltidézésünket ezeknek a pillanatoknak a felvillantásával zárjuk. Jelen korunk – minden külföldi hatás ellenére – még megőrzi a Mikulás és a Télapó ünnepét, de a bevásárlóközpontok dallamai már „Santa Claus” látogatásáról énekelnek (mennyivel szebb lenne, ha a meghitt magyar karácsonyi énekeket hallanánk karácsonykor, mintsem a fülünknek idegen zenebonát). Nálunk Jézuska hozza az ajándékot, az Ő születését és a szeretetet ünnepeljük karácsonykor, míg a mai napon a Mikulás érkezését várják a gyerekek. Nálunk tehát decemberben kétszer is jön az ajándék: kinek-kinek jócselekedete szerint. Isten éltesse ma is a gyerekeket, akiknek csillogó és örömteli tekintete biztosan mosolyt és könnyeket csal majd a szülők, nagyszülők, rokonok szemébe az ajándék megtalálásakor.

Ki is volt a Mikulás?

A gyerekeknek már a december 5-ét megelőző napokban mondjuk: lát a Mikulás, mit fog hozzá szólni a Mikulás, mit fog hozni neked ezért a Mikulás. De ki is volt ő, akit mi egyszerűen csak „Mikulás bácsinak”, vagy Télapónak hívunk?

A korai kereszténység, vagyis a 300-as évek szentje volt Szent Miklós püspök, aki egy ókori törökországi városban, Patarában született 270 körül. Életéről keveset tudunk, ami megmaradt, az egy 700 körüli leírás, valamint egy konstantinápolyi szerzetes forrása. Pappá szentelték, a mai Törökország területén élt és tanított. Vagyonát szétosztotta a szegények között, mindig gondoskodott róluk. Több legenda is fűződik hozzá.

Az egyik ilyen legenda a három lány legendája, akiket Miklós adományából sikerült kiházasítani. Az elszegényedett nemesember ugyanis nem tudta őket férjhez adni hozomány nélkül. Miklós segített rajtuk, de nem akarta, hogy személye kiderüljön. Azt tartotta, hogy nem az ajándékozó személye a lényeg, hanem az adomány, amivel segít a rászorulóknak. Éjjel egy arannyal teli erszényt dobott be az ablakon, hogy így legalább a legidősebb lányt férjhez tudják adni. Ez meg is történt, majd a következő években a másik két lánynál is megtette ugyanezt. Az emberi kíváncsiság azonban hajtotta az apát, így megleste az adakozót. Miklós azonban csak annyit mondott, hogy nem neki, hanem egyedül Istennek tartoznak köszönettel.

Nemes cselekedete azóta is az emberek előtt áll példaként. Nem magát, hanem a segítséget tartotta fontosnak. Manapság, amikor egy-egy segítség (főleg a karácsonyt megelőző időszakban) a média nyilvánossága előtt érkezik, talán sok esetben öncélúan, érdemes meglátni Miklós személyében az egyszerűséget. Nem az adakozó, hanem az adomány, a segítés a lényeg.

Már életében további legendái is ismertek voltak: lecsillapított tengeri vihart, gabonát sokasított, megmentett halálraítélteket. Védőszentjüknek tekintik többek között a gyógyszerészek, a búcsújárók, a kádárok (hordókészítők), a kereskedők, a mészárosok, a molnárok, a posztósok, a sörgyárosok, a takácsok, a tanítók, a tenger utasai is.

Legismertebb azonban kétségkívül a gyerekek számára a mai este, amikor izgatottan várják a Mikulás érkezését. Vagy a Télapóét? Talán nem is tudjuk, hogy a két személy eredete különböző, mára azonban egybeforrt.

A magyar fülünknek talán kellemesebben hangzó Télapó eredete korábbi, mint gondolnánk. A köztudat úgy gondolja, hogy az 1945 után kibontakozó istentelen hatalom állíttatta át az ünnepet Mikulásról Télapóra, ez azonban nem igaz. (Az viszont igen, hogy a kommunista ideológiába Isten létezése és az ünnepek vallási elemei nem fértek bele, így lett Szent István ünnepe az Alkotmány ünnepe, vagy karácsony ünnepe „fenyőünnep”.)

A Télapó szót már Arany János, Gyulai Pál és Mikszáth Kálmán is ismerte, pedig egyikőjük sem élt az 1950-es évek Magyarországán, épphogy egy évszázaddal korábban használta Arany is, míg Gyulai Pál, a századforduló nagy alkotója, Mikszáth pedig a XIX. század utolsó harmadának jelentős alakja volt. Sőt, Móra Ferenc is a „Télapó haragjáról” ír szeretett művében, pedig ő 1934-ben hunyt el, így szintén nem érte meg a világháborút és az utána lévő időszakot.

A nyelvészek a Télapó eredetét egyébként orosz hatásra vezetik vissza, de még az 1920-as években, amikor is hazánkban még nem volt kommunista uralom. Sőt, éppen a Horthy-rendszer ellenzi a Mikulás szó használatát, annak szláv hangzása és eredete miatt, a trianoni tragédia hatására. Gondolták volna, hogy egy ilyen egyszerű név mögött is kőkeményen ott húzódik a XX. századi traumáink egyike, és a politika is beleszól a legszebb gyermekünnep tartalmába?

Egyszóval: Télapó ide vagy oda, nincs köze az 50-es évekhez. Régebbi a szó, mint gondolnánk, és ily módon nincs köze a vallásellenességhez. Használjuk is bátran mindkettőt, hiszen mára egybeforrt a kettő. Nem istenellenes tehát az a kisgyermek, aki a Télapónak teszi ki a cipőjét, és az sem lehet gond, ha a szomszéd kisfiú viszont a Mikulásnak fog szavalni. A gyerekek számára egy a lényeg: ajándékot kapjanak, mert az ünnep erről szól.

Számunkra pedig a segítésről, Szent Miklós példája nyomán. Hiszen jól ismerjük a mondást: jobb adni, mint kapni! Érezzük is meg ezt a mai napon. Jusson eszünkbe Szent Miklós jócselekedete, irgalmassága és szeretete és próbáljunk meg a nyomdokain járni mi is! Ne csak ma, ne csak az adventi időszakban, ne csak ünnep előtt, hanem életünk minden napján!