Szabadságünnep

Hétköznapi rohanásunk megállásra késztet. Ma ünneplőbe öltözött diákok lepik el az utcát, hogy iskolájukban ünnepi műsorral emlékezzenek XX. századi magyar történelmünk egyik jeles eseményére, holnap pedig a felnőttek is ünneplőt vesznek, hogy koszorúzzanak, fejet hajtsanak elődeink előtt.

Veszelovszki Balázs

Forrás: banyaszatimuzeum.blog.com

Amíg lehetett, az ünnep előtt mindig felidéztettem Nagymamámmal az 1956-os eseményeket. Mélyen belém ivódott a felvonuló tömeg képe, a szovjet emlékmű ledöntése, a munkatársak, akikkel karon fogva mentek a szabadságért és a december 8-i események, amelyeket szemtanúként élt végig. Én örültem, hogy meghallgathattam, ő örült, hogy végre elmondhatja – mivel évtizedekig nem mert róla beszélni, mert félt a hatalomtól.

Mindenki félt a besúgóktól, akik megnehezítették az életet, az árulóktól, akik a megtorlást segítették, a pártemberektől, akik évtizedek múlva is akadályt görgettek egy-egy „1956-os múltú” ember családja elé. Szájtátva hallgattam a múlt század világot rengető pillanatainak felidézését. Arra nevelt, hogy fejet hajtsak az áldozatok előtt, hogy a még élő és egykori világnézetük mellett mindvégig kitartó forradalmárokat tiszteljem, és legfőképpen arra: hogy a tanítási órán is átadjam minden időben (akár alkalmas, akár nem) a forradalom történetét és a szabadságharc üzenetét a diákoknak.

Erre szólít ez a nap: fejhajtásra, tiszteletre, emlékezésre. Köszönet a szabadság hőseinek!