Feltárul a vallásos város – az elhurcolt salgótarjáni ferencesekre emlékezünk

A salgótarjáni ferences rendházat a harmincas években építették, a nagy salgótarjáni és környéki templomépítések idején. Ekkor épült fel ugyanis a zagyvapálfalvai (1933), a baglyasi (1934) és az Acélgyári ferences templom (1936) is. A templomot a ferencesek vették birtokba, s vele együtt a várost is: Szent Ferenc hitvalló nyomán sok embert vezettek a hit útján.

A régi újságokat lapozva feltárul előttünk a vallásos Salgótarján, amelyet a korabeli lapok őriztek meg számunkra. Rendezvények sokasága, pezsgő kulturális és lelki élet volt a fiatal városban, amiből a ferencesek is kivették a részüket. Például számtalan lelkigyakorlatot szerveztek, szentmisét mutattak be, jól ápolták a kapcsolatot a helyi vezetőkkel.

1937-ben nagyszabású katolikus napot szerveztek a Dolinkában, ahol több ezren vettek részt, erre érkezett városunkba Serédi Jusztinián bíboros is. 1940-ben nem kisebb személy, mint az apostoli nuncius, Angelo Rotta érkezett a városunkba bérmálni. Ők, a ferencesek fogadták az 1939-ben városunkba látogató Szent Jobb-ereklyét szállító Aranyvonatot, a rendezvény fő szervezői ők voltak.

A Kálváriát 1943-ban szentelték fel, ebben is jelentős szerepük volt, s egészen a vallásüldözés kezdetéig búcsújáróhely volt, hívek százai jártak fel évente, hogy imádkozzanak Magyarországért. Az acélgyári templom orgonáját nem kisebb személy, mint a kommunisták által 1951-ben Kistarcsán halálra kínzott Meszlényi Zoltán nógrádi főesperes szentelte fel, akit 2009-ben boldoggá avattak.

Lelki értelemben véve, a háború borzalmait leszámítva, boldog idők lehettek ezek a város életében. Az itt működött ferencesek erkölcsössége, józansága, hitoktató munkája az ifjúság számára is példaként álltak. Milyen nagy szükség lenne ma is ilyenre!

Néhányuk nevét annyira nem felejtette el a hívősereg, hogy még ma is elevenen él az itt lakók emlékezetében: Réz Marián atya, Richter Péter atya, Keresztes Vilmos atya, hogy csak hármat említsünk az itt működöttek közül, de az idősekkel beszélgetve számtalan név és szép emlék derül ki, amit – gyermekkorukból – nagy örömmel idéznek vissza.

A szép éveket 1950-ben a sötét rendszer váltotta fel. Városunk a kommunista üldöztetés élő példája: az elbontott Nepomuki Szent János szobor (Nagytemplom), a darabokra vert Szent István és Boldogasszony szobor, majd később szintén befalazott Magyar feltámadás-barlang (Kálvária), a búcsúiról híres Kálvária tönkretevése, a salgótarjáni papok üldözése és a ferencesek elhurcolása – a hit gyökeres kiirtásáról tanúskodnak. Sokan a mai napig nem tudják, hogy ezek valaha léteztek, ami pedig az utókort vádolja, hiszen sohasem felejthetjük, törölhetjük el a múltat, még ha azt néhány évtizede fennen hangon hirdették is. Az üldözésre az itt szolgáló ferencesek sokáig emlékezhettek szerte az országban.

Az atyákat Jászberénybe internálták, ahol embertelen körülmények között, folyamatos megalázások mellett kellett élniük és dolgozniuk. A ferencesek közül sokan nem is elhurcolásnak, feloszlatásnak, hanem a sokkal többet mondó: szétszóratásnak nevezik ezt az időszakot. A ferences lelkület az atyákban megmaradt, de közösségben többé nem működhettek. Negyven évig, 1989 őszéig csak titokban, csak rejtve, csak a rendi kereten kívül tevékenykedtek.

A rendszerváltozás időszakában aztán sorra kapták vissza elvett templomaikat, megyénkben például Szécsényben, Mátraverebély-Szentkúton is, de Salgótarján ferences rendháza – ilyen értelemben – üres maradt. Ma is az, hiányzik belőle a ferences lelkület, hiányoznak a városból a ferencesek. Ha itt lennének, bizonyára nagyobb rend lenne a fejekben, az ifjúság is jobban találna kapaszkodót a Jóistenhez, és nem utolsó sorban: folytathatnák azt az áldásos munkát, amelyet a hit útján haladva végeztek 1932-től, és amelyet egy azóta darabokra hullott diktatúra és eszme, gyilkos és gonosz hazai végrehajtói 1950 nyarán erőszakkal megszakítottak.

A bűnösöknek megbocsáthatunk, de tettüket soha nem feledhetjük. Az egykori rendtagokra imával emlékezünk, ahogyan a rendház falán lévő tábla fogalmaz: „Az elhurcoltak emléke legyen áldott, áldozatuk hozza meg nemzetünk újjászületését!”

Emlékeztek az elhurcolás fájdalmas eseményeire

Buczkó Atanáz atya, aki utolsóként ment el a ferencesek közül, így emlékezett: „Nem tudtuk, mi lesz velünk. Egyesek szerint a Szovjetunióba akartak vinni. 1950. augusztus 1-jén éjjel fél egykor leponyvázott teherautóval megjelentek az ávósok géppisztolyokkal felfegyverkezve. Az épületet körülvették, hogy senki ne zavarja őket. Az egyik ávós bejött és bejelentette, hogy itt kell hagynunk a zárdát. Megnézte a csomagomat, felturkálta, hogy nincs-e benne pisztoly vagy aranykehely. Nem volt, de talált benne egy Szentírást. Inkább egy orosz szótárt vinne magával, annak nagyobb hasznát venné, mondta.” Kamarás Mihály atya, aki sokat szenvedett már a délvidéki üldözés idején, 1950 őszén érkezett a városba, a rendi keret szűkítése, a ferencesek elhurcolása után. Munkáját rövid ideig végezhette ferencesként, de pap maradt, hiszen sokat járt a Zagyvapálfalván szintén üldözött Kuchta András atyához misézni. 1956-ban, a salgótarjáni sortűz után aztán a kórházban dolgozott, hogy a betegeket ellássa, gyóntassa – ferences lelkülettel.