Juhász Zoltán szenvedélye a hivatása: ebei életeket mentenek

– Mikortól szolgál és hogy kerültek képbe a kutyák?

– 1989-ben bevonultam sorkatonának és ott ragadtam. Ettől fogva 2008 januárjáig hivatásos katona voltam, és határőrként dolgoztam. Szerettem volna én is kutyás határőr lenni. Beiskoláztak Dunakeszire, ahol OKJ-s végzettséget szereztem és mint kutyakiképző jöttem haza. Onnantól kezdve a határőrségnél voltam kutyakiképző a balassagyarmati őrsön. A kutyát nem lehetett rólam levakarni, mindenhová vittem magammal, nagyon sok bevetésen részt vettünk. Akkoriban még határsértőket kutattunk fel, így már ez is összefüggött a jelenlegi feladatommal, hiszen az is egyfajta kereső-kutató munka volt. Ez alapozta meg, hogy nem sokkal később a lakóhelyemen létrehoztam egy kutyás klubot, ahol elkezdtem civil embereknek kutyáit képezni. Ekkor felfigyelt rám a katasztrófavédelem egy falunapon, ahol éppen bemutatóztunk. Ők kerestek meg első körben, hogy volna-e kedvem mentőkutyákkal foglalkozni.

Juhász Zoltán nyugalmazott határőr, önkéntes tűzoltó és polgárőr, valamint kutyakiképző. A Cserhát Mentőkutyás Különleges Mentő, önkéntes tűzoltó és Polgárőr Közhasznú Egyesület elnöke, a Magyar Mentőkutyás Szervezetek Országos Szövetsége által létrehozott balassagyarmati mentésirányítási központ igazgatója. Mottója szerint „A legnagyobb ajándék, amit másoknak adhatsz, az a tiszta figyelmed”. Munkáját ennek szellemében látja el. Közösségi tevékenysége, segítségnyújtási tapasztalata kiemelkedő, egyes esetekben életmentő. Nős, egy fiú édesapja, aki szintén mentőkutyával, önkéntesként dolgozik az egyesületnél. Közösen számtalan sikeres keresésben vettek már részt. Kiemelkedő munkájának elismeréséül elnöki dicséretben részesítette dr. Túrós András, az Országos Polgárőr Szövetség elnöke. A kitüntetést a polgárőrök évadzáró ünnepi közgyűlésén adták át.

– Mikor jött létre az egyesület?

– 2010-ben alakítottuk meg. Kellett egy kis idő, mert akkoriban nem voltak olyan kutyáink, amik alkalmasak lettek volna erre. Össze kellett állítani a koncepciót, hogy miként lehetne ezt olyan formában létrehozni, ami hivatalos, így a klubból egyesületté alakultunk. Én 2008-ig hivatásos katonaként dolgoztam tovább, majd ekkor megszűnt a határőrség, integrálódott a rendőrségbe, én hirtelen nem tudtam magammal mit kezdeni. Elküldtek nyugdíjba. Rendőr nem akartam lenni, bár felajánlották. Volt rengeteg szabadidőm, ezért láttunk neki az egyesület létrehozásának. Ma már díjnyertes kutyáink is vannak.

– Jelenleg hány kutyájuk van, és hol vannak most?

– Tíz–tizenkét kutyával dolgozunk. A kutyák mindenkinél otthon vannak a házban, lakásban, ide akkor hozzák őket, amikor kiképzés van, vagy bevetésre megyünk. Ilyenkor többen vagyunk, mert nem mindenki kutyákkal foglalkozik. Jelenleg 23-an vagyunk, többnyire önkéntes tűzoltók, polgárőrök, és van aki csak alpinizmussal foglalkozik (ipari alpinista), mellettük pedig itt vagyunk mi, a kutyások. Mindig olyan embert próbálunk küldeni a riasztásokhoz, aki ért ahhoz a szakterülethez.

– Mi jellemzi leginkább a munkáját, hol kell a legtöbb segítséget nyújtani?

– Oltottunk már lakástüzet, autóbuszt, avar- és bozóttüzet, látunk el polgárőrszolgálatot rendezvényeken, de olyan is előfordult, hogy kerékpáros túrákat biztosítottunk. A kollégák munka mellett, önkéntesként, a szabadidő terhére csinálják. Hárman vagyunk most főállásban. A többieknek nagyon nehéz, ha van egy riasztás, akkor munka mellett ráérjen, tudjon jönni, végezni a feladatot. Ezért lenne jó egy olyan támogató vagy támogatási rendszer, ami által készenléti feladatot láthatnánk el. Várunk önkénteseket is, bárki támogatását örömmel vesszük.

– Eltűnt személyek felkutatásával is foglalkoznak. Mik az eredmények?

– A rendőrségi nyilvántartás szerint az eltűntek száma országosan és éves szinten 15–17 ezer ember. Ebből ténylegesen körülbelül kétezren tűnnek el, a többiek megkerülnek, csellengenek, pár napon belül visszatérnek az otthonukba. Ezt a kétezer embert országos szinten kezelni és keresni kell. Ebből jut bőven nekünk, az egyesületnek is. Hetente van riasztásunk eltűnt személyre, és elég nagy munka.

– Mi történik ilyenkor?

– Ha érkezik egy telefonhívás, beindul a gépezet. Riasztom a csapatot, bevonulunk a telephelyre, autóba ülünk, tervezzük az útvonalat, a terület átkutatását. Általában meg szoktuk találni az eltűnteket, száz esetből talán két-három van, amikor nem sikerül. Viszont szomorú, hogy csak a keresettek egyharmadára lelünk rá élve. A legtöbb keresett személy idős, aki valamiféle demenciában szenved és elkóborol. A rendőrség lakott területeken folytat keresést, amikor minket riasztanak, már külterületre kell menni. Bozótos, erdős helyekre, olyanokra, amikre nekik nincs kapacitásuk, nincsenek is rá felkészülve. Mi gyakorlott nyomkövetők vagyunk. Mentettünk már túrázókat is, akik eltévedtek. Időnként iskolákban tartunk prevenciós előadásokat a vadon veszélyeiről, a tájékozódásról, a GPS használatról. Az a tevékenység, amit most csinálok, az színtiszta közszolgálat!