Helyi közélet

2016.07.30. 03:14

„Gondoskodnia kell magáról az embernek!”

fenyvesi

Fájdalmasan furcsa volt látni nehézkes mozgását. Évekkel ezelőtt találkoztunk utoljára. Tanárként, aztán kollégaként az örökké „pörgő”, fáradhatatlan riportert ismertem meg benne. A beszélgetés aztán megnyugtató választ adott: életszemlélete, munka- és alkotókedve – egészségügyi gondja ellenére – jottányit sem változott. Zengő Árpáddal, a Kossuth Rádió nyugalmazott tudósítójával társalogtunk karancskeszi otthonában – a régi ismertség okán személyes hangvételben.

– Sárospatakon láttam meg a napvilágot, 1948 májusában. A középiskola egy részét Pannonhalmán, a másikat Nagykállón végeztem, majd miután – saját hibámból – nem vettek fel az Eötvös Lóránt Tudományegyetemre elmentem szakmunkástanulónak, elektroműszerésznek – kezdte Zengő Árpád. – Operatőrnek is tanultam; amatőr filmesként ugyanis korábban már nyertem egy országos pályázatot is. Nősülés révén kerültem Salgótarjánba, ahol elvégeztem a két éves újságíró-iskolát, majd felvételiztem a Műszaki Egyetemre. – Hogyan kerültél a média közelébe? – Amikor Nagykállón laktam, színjátszóskodtam is. Egyszer bementem a Kelet-Magyarország szerkesztőségébe azzal, hogy ilyen és ilyen előadásokat tartottunk. A lapnál erre azt mondták: „hát írd meg!”. Megírtam egy úgynevezett mínuszos hírt, aztán egyszer csak elkezdtek egyre többet kérni tőlem, egyre több témában, egyre több műfajban... A Nyiregyházi Rádió munkatársával szintén Nagykállón futottam össze egy fesztiválon, amelynek én voltam a műsorvezetője. Oda jött hozzám és azt mondta: „figyelj már, nem akarsz rádiózni? Olyan jó hangod van ” Idővel aztán elkezdtem rendszeresen dolgozni, elsősorban a Kelet-Magyarországnak és a Nyíregyházi Rádiónak.  Aztán előbb a Miskolci Rádióhoz vettek fel, majd a Kossuthhoz, ahol el is töltöttem harminc évet. Ez egyedülálló dolog, mert tudósító három évtizedet még nem húzott le egyetlen állomáshelyen. Heves és Nógrád megye volt az enyém.

– Hogyan emlékszel vissza erre a három évtizedre? – Ha volna bennem nosztalgia, visszasírnám a rádióban töltött időszakot – úgy ahogy van. Sokan mondják: „csak ennyire vitted, hogy tudósító?”. Csak ennyire vittem - és ezt a „csak”-ot én nagybetűkkel írom. Életem legboldogabb időszaka volt, minden bújával-bajával: rengeteg embert, helyet, gondolkodásmódot ismertem meg. Az egyik politikus azzal fordult hozzám egy interjú végeztével: „ide figyelj! Tudod, hogy dühösek vagyunk rád?” Mondom: „miért?”. A válasz: „egyszerűen nem tudjuk eldönteni az elhangzott anyagaidból, hogy te hol állsz”. Mindig is próbáltam objektív maradni, így ez számomra a legnagyobb büszkeség. – Van-e olyan téma, amely örökre emlékezetes marad számodra? – A határnyitás, az európai uniós csatlakozás kapcsán. Felemelő érzés volt mikrofonnal a kezemben, szabadon átlépni a somoskőújfalui átkelőn, ahol engem megbüntettek korábban. Vagy a mátrakeresztesi fakanálkészítőknél felvett anyagom Miután végeztem és elindultam, látom-hallom, hogy rohannak utánam és keserű hangon kiabálnak: „szerkesztő úr, tessék már várni!”. Mondom: „mi baj van?”. Mire: „tessék már valamit csinálni, hogy a rádióban ne legyen olyan palócos a hangunk !” Vagy Áh, sok szép emlékem van. Nem lehet közöttük válogatni. – „Búról-bajról” is szó esett az imént – Az MSZMP utolsó salgótarjáni nagygyűlése után a Rákóczi úti iskola falához nyomtak, pisztollyal. Mint kiderült, nem volt megtöltve – de honnan tudja ezt az ember? Aztán Gyöngyösön, a nagy villongások idején, amikor Molotov-koktélokat dobáltak be a cigány lakásokba és viszont – mert nem volt az egyoldalú –, a romák tüntetést szerveztek a város főterére. Amikor az egyik érintettnek a beszélgetés során felvetettem, hogy úgy tudni, ők is visszadobáltak és nem világos, hogy ki kezdte a perpatvart, az szájba vágott a kezében lévő sörösüveggel.  „Kérdezd a kurva anyádat !” Kitört a fogam. Mindez együtt jár a szakmával. Ha valaki hegeszt, belemegy a szemébe a szilánk. Ezzel számolni kell. – A mozgalmas évtizedek után aztán a nyugdíj évei következtek. – Nagyon élveztem a munkám, de ha az ember elért a hatvanegyedik életévébe, akkor már nem tud úgy szaladgálni, mint mondjuk negyven esztendősen. Szóval: azért már abba kellett hagyni a rádiózást. Másfél évet még ráhúztam, de amikor kezdődött a közmédia – és benne a Magyar Rádió – nagy átalakítása, úgy döntöttem: itt a vége. Próbáltak marasztalni, de én éreztem, hogy ez nem lenne jó, mert köztem és az utánam jövő nemzedék között nagyon nagy a szakadék, nincs középgeneráció. Más lett a stílus Fájt a szívem azért is, mert abba kellett hagyni egy két évvel korábban megkezdett „kísérletet”: a rádió honlapján videóval, híradós stílusban is bemutattuk a híreket, eseményeket. Rengeteg ilyen filmet csináltam, nagyon nagy meló volt. Figyelni kellett arra is, hogy amit a kamera lát, azt a rádióban nem látják. Sok meló volt vele, de „aranyos” próbálkozás volt, kár, hogy nem folytatódott – A salgótarjáni Madách Imre Gimnáziumban szervezett újságíró-iskola egykori tanáraként különösen érdekes lehet a véleményed: milyen irányba halad a rádiós szakma? – Nagyon mély átalakulásban van, ami nagyon hosszú ideje tart. A legnagyobb baj az, hogy a kereskedelmi rádiók nem olyan hatással voltak a rádiózásra, mint kellett volna és ugyanez igaz közmédiára is. Nagyon rossz a beszédstílus, sok a magyartalanság és a felkészületlenség Azért örömteli, hogy mostanság újra fel-feltűntek régi rádiósok, akik nagyon tisztességesen művelik a szakmát. Kiforrja magát a dolog. Ami igazán nagy baj, és átjön a médián, az többnyire nem az újságírók sara, hanem a politikáé. Az adott témákra érkező reakciók többsége lufi. „Ez a döntés alkotmányellenes”. Tessék már megmondani, hogy ez mit jelent? Tessék tényeket mondani, s ne csak azért megszólalni, hogy hallassuk a hangunkat! – Hogyan élted meg, hogy kikerültél mókuskerékből? – Még bőven benne voltam a rádiózásban, amikor már lehetett érzékelni az élet szinte minden területén, hogy fütyülnek arra, akit elküldenek, fütyülnek arra, aki elmegy, fütyülnek arra, aki nyugdíjba vonul. Esetleg egy évben egyszer, az idősek napján gondolnak rá. Sajnos, ilyen korban élünk. Csak legalább egymást becsülnénk és egymást szeretnénk Én megpróbáltam alaposan felkészülni ezekre az évekre, mert észrevettem, hogy némelyek szinte nyugalmazásuk másnapján „összecsuklottak”, nem gondoskodtak magukról. Az embernek gondoskodnia kell magáról! Karancskeszibe kerülésem oka is részben ez volt. – Milyen céllal érkeztél a községbe? – Kitaláltam egy „projektet”, amit úgy neveztem el: digitális helytörténetírás. Arra gondoltam, hogy elkezdjük a falu eseményeit rögzíteni videóban, fotóban, hangban és szövegben. Aki tud helytörténetet írni, az megcsinálja, én meg illusztrálom és adom hozzá az anyagot. Ez nem nagyon sikerült, mert alighogy ide kerültem, meghalt az a személy, aki ezzel foglalkozott. Ennek ellenére megőriztem ezeket a dokumentumokat; hozzávetőleg tízezer fotót és közel százötven kisfilmet. Szándékomban áll ezeket a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeumnak adományozni, csak azért várok ezzel, mert már van remény egy faluház létrejöttére, ahol a másolatok helyet kaphatnak. – A község közösségi életéből is kivetted a részed. – Amikor ide kerültem, az akkori polgármester, Kurunczi István – Isten nyugosztalja! – megszólított, hogy nem akarok-e belépni egy egyesületbe. Én egyetlen feltételt szabtam: egy cseppnyi politika se legyen benne. Elég volt nekem harminc év annak a közelében Megalakítottuk a Karancs-völgye Faluszépítő Egyesületet, amelynek most már jobbára csak krónikása vagyok. A „kesziKINCS” elnevezésű honlapot is én kezelem, amely a falutörténet és a nagyobb események tükre. Aztán ott a saját oldalam, ahol a több mint húsz évvel ezelőtt, Európa különböző részeiben készített útifilmjeim találhatók. Én hoztam létre a művelődési ház internetes oldalát is, de azt már ők kezelik – korábban két éven át a rendezvények szervezésében is aktívan segítettem őket.  Példaként említhetjük a Völgynapot, ami havonta egyszer – Karancsaljától Ipolytarnócig – a Karancs völgyében működő művészek, csoportok, együttesek önálló műsora volt. De megállt Sajnos, amikor Kurunczi Pista meghalt, lelassultak a dolgok. A papunk is „eltűnt”, én is „lerobbantam” Részleges bénulásom van deréktől lefelé, ami azt jelenti, hogy a mozgásterem eléggé beszűkült. Bár még mindig kijárok a parkba az egyesülettel, és próbálok segíteni, amiben tudok...

Schveiczer Krisztián

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a nool.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a nool.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában