Nem úgy, mint a Titan, de a Bátonyterenyén készült tengeralattjáró is roncsként végezte

Az elmúlt napokban a legendás Titanic romjaihoz lényegében turisztikai céllal visszajáró mélyvízi tengeralattjáró, pontosabban merülőhajó (műszaki értelemben van különbség!), a Titan és a benne utazó milliárdos üzletemberek tragédiájától volt hangos a világsajtó. A történtekről – a nemzetközi expedíciós csoport eltűnéséről, kereséséről, az OceanGate üzemeltette Titan összeroppanásáról – mi is beszámoltunk, most pedig egy, lassan harminc éve elfeledett magyar tengeralattjáró történetét hoztuk el olvasóinknak. A sztorinak ráadásul nem akármilyen nógrádi vonatkozásai is vannak!

A hazai tengeralattjáró-történelem – ha Magyarország esetében lehet ilyenről beszélni – emblematikus alakja egy dunakeszi taxisofőr, Forintos Gyula, aki a rendszerváltás táján a fejébe vette, hogy hosszas kutatómunkát követően megépít egy búvárhajót, amivel aztán világkörüli útra indul a Dunáról.

– A vállalkozás, amihez a hajó készült, lényegében egy 14 ezer tengeri mérföldes és hat hónap időtartamú út. A tengeralattjáró a Dunán észak felé haladva Rotterdamnál a nyílt tengerre kiér, onnan fel északi irányban a Brit-szigetek, Feröer és Izland. Visszafelé Grönland, Labrador, Amerika keleti partjai, New York-i kikötő, Bermuda, Azori és Rotterdam, valamint így vissza a kiindulópontra – nyilatkozta Forintos Gyula 1990 májusában a Magyar Filmhíradónak. A férfi úgy fogalmazott, hogy „a tengeralattjáró, mint üzemmód annyira különbözik a felszíni hajókétól, hogy nem tudok egy olyan valakiről Magyarországon, aki rendelkezne tengeralattjáró tapasztalatokkal, úgyhogy sajnos nekem kell megszereznem magamnak”.

A nem mindennapi vállalkozás emlékét 30 év múlva felidézve a Dunakeszi Post azt írta, hogy a szerkezet Hamburgig eljutott, vízre bocsájtották ugyan, de meghibásodott. Hazahozták, ám újra már nem került vízre. A Népszabadság Online (NOL.hu) archívumában találtunk egy 2003-as cikket, melyben azt írták, hogy „a meghibásodott víz alatti járművet a balul sikerült próbálkozást követően visszahozták Magyarországra, és a füredi hajós szakemberek két üveg borért órák alatt életet leheltek belé”. A jármű ennek ellenére már sohasem indult új kalandokra, teste az enyészeté lett, műszereinek egy része viszont átkerült a Polarisba, amelynek építéséhez Forintos Gyula 1993-ban kezdett hozzá.

Forintos Gyula az első kudarc után tehát nem adta fel, és itt jön a történetbe a nógrádi szál. A dunakeszi férfi a korábbinál sokkal komolyabb tengeralattjáró építésébe fogott, aminek az alapjait a bátonyterenyei Fűtőber Kft. készítette. A NOL.hu imént idézett cikkében kifejtették, hogy a szerkezet „19 és fél méter hosszú, másfél méter széles, 260 lóerős (a tervező szerint kétszázzal több, mint kellene), szokatlanul fürge, merülési mélysége 80 méter, súlya húsz tonna, az Atlanti-óceánt öt-hét nap alatt szeli át”. Mint fogalmaztak, a levegő egy hétre elegendő, úgyhogy a Polaris esetleges mentésére kiképzett, hivatásos búvárokból, volt SFOR-katonákból álló csapatot Forintos úr tisztelettel megkérte: „a bajt követő első napokban hagyják pihenni a legénységet, levegő van, nem kell sietniük”.

„Nógrád megyében hamarosan ipartörténeti, sőt történelmi jelentőségű eseménynek lehetünk tanúi, hiszen hősünk nem kisebb feladatra vállalkozik, mint hogy a honfoglalás 1100. évfordulója alkalmából körülutazza a Földet, természetesen a búvárhajóval” – írta 1996. február 24-én megjelent számában a Nógrád Megyei Hírlap, mely valamiért nem Polaris, hanem Pokolbúvár néven emlegette a készülő tengeralattjárót. A megyei napilap egyébként felidézte, hogy ha az első, 1991-es kísérlet sikeres lett volna, akkor az óceánátkelés videóanyagáért a National Geographic 100 ezer dollárt fizetett volna Forintos Gyulának. Az új búvárhajó munkálatai kapcsán azt írta a hírlap, hogy az acélszerkezetet a Fűtőber Kft. ingyen állítja össze, cserébe a vállalkozók a cég hírét viszik a nagyvilágba, a dolgozók pedig nagyon komolyan veszik a feladatot, hiszen az acélhengernek „át kell bújnia” a híres-hírhedt északnyugati átjáró jégtakarója alatt is.

A téma korabeli komolyságát jelzi, hogy néhány nap múlva, 1996. február 27-én újabb cikk jelent meg a megyei lapban a magyar tengeralattjáró építéséről. Ebből már az is kiderült, hogy a dunakeszi vállalkozó ötödmagával készült a nagy utazásra, a Honfoglalás 1100. évfordulója tiszteletére pedig egy nemzeti színű bójazászló kihelyezését is tervezték az Északi-sarkon.

– Az indulás helye még bizonytalan, lehetséges, hogy a Dunán bocsátjuk vízre a Pokolbúvárt, s így csorgunk le az Adriára. Onnan először az Egyesült Államok irányába indulunk, Cape Cad kikötőbe. Itt készítjük fel a hajót a sarkköri átkelésre. Ezután a Labrador-tenger és a Lancaster Sound érintésével érjük el az Északi mágneses sarkot. Az Észak-nyugati Átjáróval párhuzamos vizeken indulunk hazafelé, a Bering-szoroson át, majd átszelve a Csendes-óceánt, Vancouver és Hawaii után Ausztráliát is útba ejtve. Majd az Indiai-óceán következik, s a Szuezi-csatornán át érkezünk el kiinduló pontunkhoz – részletezte 1996 februárjában Forintos Gyula a Nógrád Megyei Hírlapnak adott interjúban.

Bátonyterenyén hamarosan végeztek a munkával, a tengeralattjáró robusztus acélteste elkészült. A szerkezet és a világkerülő projekt további sorsáról azonban nem sokat tudni, csupán néhány információmorzsa alapján lehet sejteni, hogy a hosszú éveken át tartó „felkészülés” végül nem járt sikerrel, a tervek meghiúsultak. 

A Népszabadság hét évvel később, 2003 novemberében írta azt, hogy „a szomszédoknak elkerekedett a szemük, amikor a bátonyterenyei Fűtőber által készített páncélhengert a dunakeszi ház kertjébe szállították”, és a Polarison „immár tényleg csak az utolsó simítások vannak hátra”. Újabb hat év elteltével, 2009 januárjában a Blikk azonban még mindig a munkálatokról közölt cikket: „Különös látvány, egy hatalmas tengeralattjáró tárul néhány napja azok elé, akik az újpesti kikötő környékén járnak. Az acélcápa eddig megálmodója kertjében, műhelyében épült. Tervezője, készítője és kapitánya, Forintos Gyula most döntött úgy, hogy a vízretétel előtti munkálatokat már nyilvános helyszínen végzi el.”

A következő említés, ahol képet is közölnek az immár igen leromlott állapotú hajótestről, 2016-ból származik, és egy igen érdekes helyen, a Csongrádi Batsányi János Gimnázium, Szakgimnázium és Kollégium weboldalán bukkan fel. A diákok tanulmányúton jártak, az egyik program során pedig kivitték őket egy Vámosszabadi mellett lévő telephelyre az első magyar tengeralattjáróhoz. A gyerekek itt azt az információt kapták, hogy a szerkezet a Dunán úszott is, viszont sosem merült le. Mint a beszámolóban írták, a jármű „csak huszonvalahány éves, mégis nagyon hányattatott sorsa volt eddig, a roncstelepre való szállítástól mentették meg – különböző okok miatt kb. 10 évig egy erdőben lakott –, valószínűleg hamarosan a Mosoni-Dunára lesz letéve, itt lehet majd látogatni”.

Nem kevésbé meglepő helyen találtuk a következő, immár 2018-as bejegyzést, melyben a Polaris neve szerepel. Egy szállítmányozással foglalkozó dabasi cég a különleges projektjei között említi, hogy egy ritkaságnak számító tengeralattjárót kellett Mosonmagyaróvárra elszállítaniuk: „a katonai kinézettel rendelkező, SR93H jelzésű Polaris Delta a hétvégi Szent László Napok 2018 rendezvényen került kiállításra”. 

2021 novemberében, majd december közepén aztán felkerült egy-egy – a helyszín szempontjából rejtélyes – videó a YouTube-ra, a jellemzően utazással és műszaki érdekességekkel foglalkozó vlog, a Trabant-expedíció csatornájára. A „Polaris a magyar tengeralattjáró...” című, közel másfél órás videóanyag szakértő szemmel mutatta be a bátonyterenyei gyökerekkel bíró, egykor valódi szenzációnak számító szerkezetet, melynek fénye mára erősen megkopott.

Ez az utolsó fellelhető információ a magyar tengeralattjáróról. Ha esetleg birtokodban van bármilyen dokumentum, fotó vagy újabb hír a búvárhajóról, küldd el nekünk a [email protected] címre, hogy megoszthassuk azt olvasóinkkal!