2019.02.02. 20:00
Kiss Péter gyermekkorától a zene útját járja
Kiss Péter zongoraművészként és a Zeneakadémia tanáraként arra törekszik, hogy megtalálja és másoknak is megmutassa a zenéhez vezető utat. A salgótarjáni származású előadót a zene élteti: semmi nem helyettesíti számára azt az érzést, amikor ujjaival életre kelti hangszerének varázslatos dallamait.
Kiss Péter kitartott a zongora mellett. Szívügye Brahms zenéje, de a kortárs művek is szerves részei művészetének
Forrás: N.M.H.
Fotó: Hegedűs Márk
– Hogyan emlékszik vissza első találkozására a zongorával?
– Viszonylag későn, kilencévesen kezdtem csak intézményes keretek között zongorázni. A salgótarjáni zeneiskola a második otthonom volt, sokszor az egész napomat ott töltöttem gyakorlással. Korábban évekig egy kétoktávos műanyag szintetizátoron játszottam, amin minden dallamot életre keltettem, amit csak hallottam. Rögös volt az indulás, hiszen zongora híján először csak hegedűn tanultam, de az első pillanattól komolyan gondoltam, hogy egyszer zenész leszek. Bár zeneszerző és karmester is szerettem volna lenni, mint minden gyerek, végül mégis kitartottam a zongora mellett. Ez máig igazi szerelem…
– Mégis mitől annyira szép a zenészlét?
– Számomra a legszebb része ennek a pályának az, ha másokkal együtt zenélhetek. De akár szólistaként, akár kamarazenészként játszom, elsősorban zenész szeretnék lenni és nem zongorista. Egyszerűen nem tudom milyen az, amikor nem játszom! A zene nekem olyan, mint másnak a levegő: semmi más nem helyettesítheti, ez éltet napról napra. Nincs is annál rosszabb a világon, mint zene nélkül élni…
– Van kedvenc zeneszerzője?
– Mindig éppen az, akitől előadok egy művet. Az érdeklődési köröm a barokk zenétől egészen olyan kortárs művekig terjed, amelyek végleges formájukban talán még meg sem születtek. Brahms zenéje mindig is a szívügyem volt, de sokszor játszom Bartók, Ravel, Rahmanyinov, Liszt, Mozart, Beethoven és Bach szerzeményeit is. Hiszek abban, hogy minden zenésznek kötelessége volna azzal is foglalkoznia, ahogyan a mai művészet reflektál a mára. Nem tehetjük meg, hogy elzárkózunk a jelentől és egy múzeumban éljük a napjainkat. A kortárs és a korábbi korok zenéi éppen ezért nálam szerves egységben állnak.
– Évi 40–50 koncerttel a háta mögött a Zeneakadémia Kamarazene Tanszékének a tanára is. Mikor jut ideje a pihenésre?
– Mindig is arra vágytam, hogy taníthassam a kamarazenét, ennél jobb helyen el sem tudnám magam képzelni. Szeretem közösen szerelgetni a darabokat másokkal. Mindegy, hogy egy növendékemről, egy kollégámról vagy egy kamarapartneremről van szó, ugyanazért a célért dolgozunk együtt. A koncertek pedig mindig feltöltenek energiával, bár az kétségtelen, hogy tavaly nem igazán volt időm pihenni…
Fotó: N.M.H.
– Világszerte megszólaltatta már hangszerét. Ki tudna emelni egy feledhetetlen koncertélményt?
– Bizonyos szempontból mindegyik koncert emlékezetes, s ad valami pluszt az életemhez. Más élmény indiai árva gyerekeknek játszani, mint mesterkurzust tartani a clevelandi zeneakadémián, vagy telt ház előtt koncertezni Chicagóban. Mégis akkor izgulok a legjobban, amikor Salgótarjánban állok a közönség elé. Nagyon örülök, hogy a közelmúltban részese lehettem annak a hangversenynek is, amellyel a Váczi egy régi hagyományt élesztett fel. Igazán izgalmas este volt!
– Mivel foglalkozna, ha nem zenélhetne?
– A barkácsolás és a sakkozás a hobbim. Mindig is szerettem rajzolni, az alkotói vágy és a kreativitás egyszerűen a véremben van. Azt azonban nem tudom, mivel foglalkoznék hivatásszerűen a zenén kívül. Egyben viszont biztos vagyok: nem ülnék be egy irodába monoton feladatokat végezni, mert szükségem van arra, hogy a munkám eredménye kézzelfogható és maradandó legyen.
– Említette, hogy tavaly nem sokat pihent. Hogyan értékelné a szezont?
– Először is megírtam a doktori disszertációmat, ami már egy ideje nyomta a vállamat. A művész emberek nem szeretnek tudományosan papírra vetni szövegeket, s ez alól én sem vagyok kivétel. Ezt mindenképpen nagy sikerként éltem meg, s emellett mintegy 45 koncertet adtam a világ számos pontján. Panaszra nem volt okom!
– Idén visszavesz a tempóból?
– Mindenképpen többet szeretnék pihenni. Az elsődleges célom idén megszerezni a jogosítványt, hogy édesapámhoz bármikor leugorhassak Szécsényfelfaluba. Emellett készülök a koncertekre is, amik most elsősorban Magyarországra korlátozódnak, s ennek kifejezetten örülök. Legközelebb a Zeneakadémián mutatkozom be, ahol most fogok először szólóesttel bemutatkozni. A tervek azonban mindig kiszámíthatatlanok: sosem lehet tudni, mikor csörren meg a telefonom, hogy pár nap múlva egy másik országban várnak fellépésre…
Sikerek kísérik munkásságát
Kiss Péter a Magyar Rádió Zongoraversenyének harmadik díjasa és a Barletta Nemzetközi Zongoraverseny első helyezettje. Háromszor nyert Fischer Annie előadói ösztöndíjat, 2011-ben a kortárs magyar zenéért végzett munkájáért Artisjus-díjjal, 2015-ben pedig Junior Prima díjjal tüntették ki. Kamarazenészként és szólistaként többek között olyan partnerekkel lépett már színpadra, mint Kocsis Zoltán, Baráti Kristóf, Szabadi Vilmos, Klenyán Csaba, Jonathan Cohen, Kelemen Barnabás, Vajda Gergely és az Amadinda Együttes. Koncertezett már Chicagóban, Clevelandban, Santiago de Chilében, Új-Delhiben és Pekingben, de Európa szinte összes országában – Londonban, Párizsban, Rómában, Helsinkiben, Bécsben, Varsóban, Brüsszelben, Zürichben és Vilniusban – is megszólaltatta már hangszerét. Fontos szerepet játszik az életében Rahmanyinov második zongoraversenye, amelyet először a Concerto Budapest zenekarával játszott. A művel a Magyar Rádió Zenekarával is debütált a Müpában.
