Kellemetlen ellenfélhez utazik az SKSE csapata

A szerdai, Nagykőrös elleni küzdelmes hazai sikerével egy négymeccses negatív széria végére tett pontot a Salgótarjáni KSE (6., 9–7) csapata, amely az NB I./B Piros csoportjának 18. fordulójában az utóbbi hetekben felfelé ívelő formát mutató, legutóbbi három összecsapását győzelemmel abszolváló MAFC (8., 7–8) otthonában lép pályára. A Gabányi László Sportcsarnokban szombaton 17.30 órakor kezdődő összecsapás kapcsán Dániel Tamással, a megyeszékhelyiek klubmenedzserével beszélgettünk.

– Az elmúlt hetekben sokat korholta a csapat tagjait gyenge teljesítményük, hozzáállásuk miatt, s ha előbbi téren azért még mindig van hová fejlődni, a szerdai mérkőzésen utóbbi tekintetben legalább már nem lehetett különösebb panasz a játékosokra. Mennyire volt elégedett a Nagykőrös ellen látottakkal?

– A mérkőzés legfontosabb hozadéka az volt, hogy végre, ha nem is meggyőző fölénnyel, de legyűrtük saját magunkat. Mert számomra egyértelmű, a legnagyobb problémánk az, hogy tudathasadásos állapotban vagyunk és a jobbik énünk viaskodik a rosszabbal. Januárban a rosszabbik részünk vezet, méghozzá nem is kevéssel. Szóval, ha nem is szép játékkal, meg nem is óriási különbséggel, de megnyertük ezt a mérkőzést a „gerilla-kosárlabdát” játszó Nagykőrös ellen. Amit egyébként mindenféleképpen dicséretnek szánok, mert tényleg egy olyan csapat, hogy bárhol, bárkivel szemben piszok vagányul, szemtelenül, pimaszul tudnak játszani, és ez nagyon kellemetlen az esetek többségében. Most is az volt, mert extra gólokat tudtak szerezni extra pillanatokban, ami nagyon demoralizáló. De ezzel együtt, ha nehezen is, csak sikerült megtörnünk a jeget és végre nyertünk egy meccset. Persze nyilván nincs még pánik, mert miért is lenne, nem vagyunk azért annyira messze az első négytől, ám ezzel együtt ez egy nagyon pici lépés volt a felzárkózáshoz. Ahhoz ismét magunkra kell találnunk és hoznunk kell azokat a meccseket, amiket ősszel meg tudtunk nyerni.

– A MAFC elleni például ilyen volt, igaz, azóta sok víz lefolyt a Dunán, meg a Tarján-patakon…

– Szintén egy borzasztó kellemetlen ellenfélhez utazunk, amelyet ugyan az első körben magabiztosan legyőztünk, de azóta azért valóban sok minden történt. Mi sem vagyunk abban a formában, meg ők is kezdik összekapni magukat. Amúgy sem fekszik nekünk a stílusuk, szerintem két ujjam is elég lenne ahhoz, hogy megszámoljam, hányszor győztünk a Hauszmann utcai csarnokban, úgyhogy egyáltalán nem vagyok biztos a dolgomban. A nagy kérdés az, hogy ez a szerdai meccs felszabadítólag hat-e ránk, el tudjuk-e ismét hinni, hogy amit csinálunk, az igenis jó, mert akkor azért csak van esélyünk. Meggyőződésem, hogy akkor tudunk eredményesen szerepelni, ha kihasználjuk a hosszú padunkat, pörgetjük a játékot, sokat cserélünk, sokat futunk, darálunk és agresszívak vagyunk. Ha ez a kép összeáll, akkor úgy gondolom, hogy meg tudjuk nyerni ezt a meccset is. Azonkívül, hogy a fejekben van egy kis bibi, más problémát nem látok, mert tényleg becsülettel és nagy odaadással végzik a srácok a munkájukat, egészséges mindenki, tehát nem látom okát annak, hogy miért ne gyűjthetnénk be a két pontot.