A színház lényege a megújulásban rejlik – Pintér Tibor nagy vágyáról vallott Somoskőújfaluban

– A Nemzeti Lovas Színház ötlete 2013-ban vált valósággá, s azóta számos emlékezetes darabot mutattak be szerte az országban. Mi sem bizonyítja jobban a teátrum sikerét, minthogy pénteken Somoskőújfaluban is megtelt a nézőtér, azaz mintegy kilencszáz néző volt kíváncsi Szent László történetére. Mit gondol, miben rejlik színházuk töretlen vonzereje? 
– Mintegy tíz évvel ezelőtt valóban elsőként kezdtünk el lovakkal játszani Magyarországon, bár akkor még sok kolléga is szkeptikusan fogadta az ötletet. Egyszerűen nem tudták elképzelni azt, hogy a ló és a színház, miként férhet meg egymással. Teltek-múltak az évek, s bebizonyosodott, hogy a lovaknak igenis van helyük a teátrumban. Gondoljunk csak bele: egészen a századfordulóig az emberek lovakkal közlekedtek, harcoltak és dolgoztak, szinte a mindennapjaik részei és hű társaik voltak ezek a csodálatos állatok. A siker kulcsa szerintem éppen az, hogy a lovas színházi forma egy teljesen új világba vezette a közönséget. Olyan történelmi előadásokat álmodunk a színpadra, melyekről tudjuk, hogy üzenetük a lovak jelenlétével még hangsúlyosabbá válhat. Bízom benne, hogy a nézők szívét még sokáig sikerül megdobogtatnunk. 

– Hihetetlen, mekkora összhangban játszanak együtt a lovak és a színészek. Miről ismerszik meg egy jó színészparipa?
– Az andalúz ló erre a célra a legkiválóbb fajta, színházunk az esetek 90 százalékában – ügyelve a gondos választásra –  Spanyolországból hozza az állatokat. Az alkalmassághoz egyebek mellett vizsgálni kell az idegrendszert, a mozgáskoordinációt és a vágta minőségét is, de a gyorsaság, a bátorság, a rugalmasság, az intelligencia, a megjelenés és a karakteresség is fontos szempontok. A klasszikus sportló például nem való a színházba, ellenben az andalúz fajta igazi showló, ugyanis a spanyol kultúra, minthogy a paripát őshazájában eleve is táncoltatják, talán eleve arra predesztinálja az állatot, hogy jobban alkalmazkodjon a zene uralta közeghez. Csapatunkat egyébként jelenleg húsz ló, egy póni és egy teve erősíti.

– A fentebb már említett Szent László, a lovagkirály című rockoperában Ön alakítja a címszereplőt. Mennyiben volt kihívás megformálni e karaktert?
– Bevallom, nagyon szeretem ezt a szerepet. Sokat olvastam a lovagkirályról, miközben – bár ne hangozzék nagyképűen – felfedeztem néhány hasonlóságot kettőnk között. Szent László is egy magas, széles vállú, szőkés hajú és szakállas figura volt, utóbbit magam is azért növesztettem meg, hogy még inkább eggyé váljak a karakterrel. A kihívást talán az adja a megformálásában, hogy a szenteket nehéz eljátszani, hiszen egy húsvér ember és egy életre kelt szobor alakja között kell megtalálni a középutat. Ugyanakkor hálás feladat, mert a lovon gyönyörűen lehet énekelni és játszani, s ezt sosem unom meg!

– Nem először járt már Nógrád megyében. Mi a legkedvesebb emléke?
– Nagyon kedves számomra Nógrád megye, mindig elvarázsol a táj szépsége. Salgótarjánban, a művelődési központban már többször volt szerencsém fellépni, de egyebek mellett a Mátyás királyról szóló rockoperánkat is bemutattuk már a környéken. Emellett a nógrádi megyeszékhelytől nem messze, egy felvidéki határhoz közeli tanyán is játszottunk musical-operett gálát a lovakkal. Somoskőújfaluban még nem jártam ezelőtt, de a Kakuk Lovasudvar egy csodálatos hely, nagyszerű emberekkel. A helyszín felülmúlta a várakozásainkat, infrastrukturális és környezeti tulajdonságokban is káprázatos „küzdőteret” alakítottak ki számunkra a tulajdonosok és a szervezők. Bármikor szívesen térek vissza Nógrádba, a közönség szeretete lenyűgöz.

– A közelmúltban debütált a videómegosztó portálon legújabb klipje, A világ vadlova címmel. Mi ihlette a dalt?
– Bár a dal eredetileg az egyik színházi darabunkban, A Fehérlófiában hangzik el, de azóta úgy döntöttem, hogy a Szent Lászlóba is beleépítem szólózeneként. Utóbbi történethez szintén nagyon passzol a mondanivalója, ugyanis a lovagkirály a legenda szerint egyszer megszelídített egy tömegbe szabadult vadlovat, így megmentve az embereket. A dal egyik leghangsúlyosabb részének, miszerint „én felültem a világ vadlovára, de zabolát nem tettem a szájába”, a jelentését saját szemükkel is megtapasztalhatják a nézők, amikor nyereg nélkül idomítom a lovat. Átvitt értelemben a szöveggel arra is utalok, hogy a háborús világban a művészettel egy picit meg lehet zabolázni a vadságot, s hogy a színház ereje egyfajta szabadságot és szépséget ad a nehéz időkben. 

– Mennyiben befolyásolta a munkát a járvány berobbanása az elmúlt években?
– Előnyünkre fordítottuk a kényszerszünetet, s igazi műhelymunkát végeztünk a járványhelyzet alatt: elsősorban idomítottuk a lovakat és szakmailag is fejlesztettük magunkat. Mindez a produkciók javát szolgálta, külföldi menedzserek is felfigyeltek ránk. A művészet lényege az efféle megújulásokban rejlik, s úgy érzem, olyan csapat áll mögöttem, akik e mottót vallva maximális lendülettel és hittel haladnak velem előre az úton.

– Hol látja magát tíz év múlva?
– Szerencsére szépen lépdelünk előre: idén és tavaly nyáron is közel ötven előadásunk volt, míg egy év alatt átlagosan 100-150 ezer néző szavaz bizalmat a társulatunknak. Ez egy elég magas szám ahhoz, hogy kijelenthessük, a Nemzeti Lovas Színház mára beépült a köztudatba. Ősszel a Kincsem Parkban kialakított sátorépületünkben várjuk a nézőket, de olyan fedett lovas kultúrközpontot szeretnék létrehozni a jövőben, mely 1500 fő befogadására is alkalmassá válhat. Budapest és Mórahalom is a listán van a létesítményhelyeket illetően, de a célok megvalósításhoz nagy szükség van a kormány támogatására is. Úgy érzem, hogy 55 éves koromra – hét év múlva – talán beteljesedhet e nagy vágyam, de addig még sokat kell dolgoznunk.