Középpontban a mélyszegénység: új verseskötettel mutatkozik be a tarjáni költő

– Februárban megjelenik Amire telik című új kötete. Mi ihlette?

– Nehéz visszagondolni a kötetbe felvett 41 vers keletkezési körülményeire, hiszen az Amire telik számomra elsősorban az elmúlt hat év líratermésének rostája, és mivel a szövegek gyakran hetekig, hónapokig csiszolódtak, már nem emlékszem pontosan, hogy milyen érzésekkel láttam a megírásukhoz. Az viszont biztos, hogy bár a 2018-as Salgó blues című novelláskötetem, és még inkább a 2015-ös Ez nem az a környék című verses könyvem megjelenése óta sok minden változott bennem, de az érdeklődési köröm ugyanaz maradt. Az elmúlt években egyre határozottabbak lettek az elképzeléseim arról, hogy hogyan akarok írni, azaz milyen nyelven, milyen megszólalásmóddal és képalkotási eljárásokkal szeretnék dolgozni, ez pedig adott egyfajta tudatosságot.

– A kötet versei elsősorban a mélyszegénységgel foglalkoznak. Mi az oka, hogy ez a téma ennyire közel áll a szívéhez?

– Talán a személyes érintettségem, a salgótarjáni szocializációm. Kár lenne tagadni, hogy az itt szerzett gyermekkori tapasztalatok még ma is nagy hatást gyakorolnak rám. Ami egészen meglepő, ha belegondolok, hogy lassan már egy évtizede élek a szociokulturálisan is egészen más mintázatú Debrecenben. Ezért sem érzem túlzásnak kijelenteni, hogy engem Kismoszkva tett költővé, bár azt is meg kell jegyeznem, hogy a helyi kötődéseim egy részéről még mindig nem tudom megállapítani, hogy nem kötöttségek-e valójában. Vagy azért áll ennyire közel hozzám ez a téma, mert a látásmódom és az érzékenységem arra predesztinál, hogy a szegénységgel foglalkozzam? Azt hiszem, ez is hozzátartozik az igazsághoz.

– Pár évvel ezelőtti interjúnkban említette, hogy egy szociográfián dolgozik, amit Magyarország legnagyobb szegregátumáról, a Miskolc környéki Lyukóvölgyről ír. Hogy áll a munkával?

– Emlékszem, milyen nagy lelkesedéssel meséltem róla akkor! Most viszont inkább felemás érzéseim vannak, hiszen nem találkoztam még ilyen megrázó, ennyire mély szegénységgel, mint amilyen Lyukóvölgyben van, és nem volt könnyű feldolgozni mindezt. Az elmúlt három év magánéleti szempontból nagyon nehéz időszaka volt az életemnek, és biztos vagyok benne, hogy a Miskolc melletti terepmunka élményei is hozzátettek ehhez. Egyébként egy jó ideje már nem voltam kint terepen, azzal voltam elfoglalva, hogy eltávolítsam magamtól a benyomásaimat annyira, hogy elsődlegesen már ne etikai, hanem nyelvi feladat legyen számomra az írás folyamata. Ez sikerült, bár azt nem tudom, hogy a kézirat alakulástörténetének e meghatározó mozzanatára valóban eredményként tekinthetek-e. Mindenesetre az az egyik újévi fogadalmam, hogy idén befejezem a könyvet.

– Hogyan hatott a munkájára a járvány berobbanása?

– Lassított, hiszen hirtelen minden teendőm áttevődött az online szférába. A munkáim nagy része korábban is az internethez kötött, de 2020 márciusában mégis úgy éreztem, hogy szinte egyik pillanatról a másikra megsokszorozódtak a feladataim. Örökmozgó ember vagyok, úgy értem, szükségem van a rendszeres helyváltoztatásra, amit a körülmények miatt már egy jó ideje nem tehetek meg. Korábban előszeretettel dolgoztam kocsmákban és kávézókban, a pandémia tette nyilvánvalóvá, hogy akkor tudok a legjobban teljesíteni, ha a különböző feladatok megoldására más-más terekben teszek kísérletet. Egyébként pedig annak a generációnak a tagja vagyok, amelyik a járványügyi helyzet következtében elsőként államvizsgázott online, és szerencsésnek mondhatom magam azért, mert folyamatosan tudtam dolgozni az elmúlt egy évben. Írtam, tanultam és tanítottam, szerkesztettem, szerveztem. Figyelembe véve a jelenlegi állapotokat, a siker az, hogy volt lehetőségem minderre.

– Kik motiválják az írói pályán?

– A Debreceni Egyetem, illetve a KULTer.hu online kulturális portál körül kialakult szellemi közösség adja az egyik legtermékenyebb motiváló erőt, hiszen a legjobb barátaim zöme szintén ennek a közegnek a tagjai. Emellett a pozsonyi Irodalmi Szemle, valamint a Kortárs Online folyóiratok szerkesztőségeit fontos megemlíteni, a szöveggondozói feladatok, a szerzőkkel és a szerkesztőtársakkal való élénk kommunikáció napról napra olyan kreatív energiákat szabadítanak fel bennem, amelyek mára nélkülözhetetlenné váltak az alkotómunkához.

– Mely műfajokban érzi igazán otthon magát?

– Azt hiszem, alkotóként egyik műfajban sem érzem magam otthon igazán. Mióta rájöttem, hogy befejezni nem, csak lezárni lehet a szövegeket, óvakodok attól, hogy beléjük kényelmesedjek. Én inkább olyan vagyok, mint egy betegesen kényszeres éjjeliőr, aki a szolgálatban nem tud aludni, és rövid időközönként egyszerűen muszáj körbejárnia a telepet, hogy megnézze, minden rendben van-e.

– Mik a tervei?

– Egyetlen biztos tervem van csak, amit már említettem, hogy befejezem a szociográfiát. Évek óta mondogatom ezt, de most már tényleg komolyan gondolom. Emellett persze van egy csomó ötletem, szeretnék krimit és útirajzot is írni, verseket, novellákat, tárcákat, de minden sajnos nem fog beleférni ebbe az évbe se. Igazság szerint nagyon félek attól, hogy már semmi nem lesz olyan, mint amilyen például egy évvel ezelőtt volt, szóval a legjobb lenne – Kántor Péter költőt idézve – „megtanulni élni” a négy fal között is…

Kiteljesedett az irodalomban

Juhász Tibor 1992-ben született Salgótarjánban. Első verseskötete Ez nem az a környék címmel 2015-ben látott napvilágot, míg Salgó blues című novellafüzére 2018-ban került az olvasók kezébe. Előbbi megjelenésekor még egy dohányboltban dolgozott, amikor a kasszában állva megkapta a hírt, hogy egy irodalmi pályázatra benyújtott kézirata első helyezést ért el, így könyv lesz belőle. A fiatal költő munkásságát Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjjal, valamint Bezerédj-díjjal is jutalmazta már a szakma. Évek óta folyamatosan publikál: novellái és versei egyebek mellett az Alföld, a Bárka, a Csillagszálló, a Forrás, az Irodalmi Szemle, a Műút, a Palócföld, a Prae, a Tiszatáj, valamint az Új Forrás folyóiratokban olvashatók. Juhász Tibor a KULTer.hu, a Kortárs Online és a pozsonyi Irodalmi Szemle online felületének szerkesztője.