Puha, az elnyűhetetlen

Van nekem egy apócska barátom. Talán összesen egyszer találkoztunk, ennek ellenére nagyon közel áll hozzám. Ő Puha. Kutyából készült, de még életében nem vakkantott, nem morogta meg a postást, nem kergette hangos ugatással a macskákat, de tulajdonosai annál erőteljesebben ragaszkodnak hozzá.

Lurci, a Rétságról a fővárosba költözött kedves ismerősöm leánya sok-sok esztendővel ezelőtt egy turkálóban mutatott rá a plüssállatra, aki később a keresztségben a Puha nevet kapta. Ott aludt a kiságyban, hűségesen kísérte gazdáját az óvodába, egyszer bent is felejtődött, és Lurci keserves könnyzápor közepette kérte meg édesanyját, rögvest menjen el érte, mert még egyetlen éjszakát sem töltöttek egymás nélkül. 

Puha az évek során jó párszor megjárta a mosógépet, mert bármennyire erős anyagból formázódott, azért néhanapján nála sem árt egy alapos tisztítás. Közben világjáróvá vált, utazott erre-arra, Európa minden féltekén át Ázsiáig.

Lurci közben egyre cseperedett, jobban mondva kinőtt abból a korból, amikor a gyerekek önfeledten dédelgetik a kedvenceket. Csakhogy közben megszületett Levi, a tesó, és Puha néhanapján szépen átvándorol a testvérke karjaiba. Most már a ő számára is elválaszthatatlan társsá vlt, így minden ölelgetés a családban maradt.

Bármennyire megviselte a hosszú évek sora a derék kutyuskát, ő elnyűhetetlenül várja minden nap azokat a perceket, amikor odabújhat a kis gazdáihoz, és szebbé, nyugodtabbá teheti most már egy fiúcska mindennapjait is.