Fakó ősz az idei

Néha észre sem veszem, hogy mennyire rohan az idő. Egyik nap telik a másik után, de nincs ez másképp a hetekkel, sőt, a hónapokkal sem. Erre eszméltem rá a minap, amikor is szinte mellbe vágott, ahogy az egyik ismerősöm kertjében megpillantottam az ecetfa élénkpiros színben pompázó leveleit. 

A megdöbbenésem láttán, a vendéglátóm felhívta rá a figyelmem, hogy valójában ennek lenne itt az ideje, ellenben a húsz fok körüli nappali hőmérséklettel, ami miatt a legtöbb fán még mindig ott virít a legtöbb levél… méghozzá zölden. Ekkor gondoltam csak bele, hogy mennyi ideje hagytuk már magunk mögött a nyarat. A naptár szerint már októberben járunk, ami eddig az év talán legszínesebb hónapja volt.

Az ismerősömtől hazafelé tartva a tekintetemmel mindenfelé kerestem az aranysárga, tűzpiros, rézvörös és rozsdabarna árnyalatokban játszó lombkoronákat, de sehol sem akadt meg rajtuk a szemem. Az egész olyan volt, mintha idén a természet elfelejtette volna, hogy hova tette tavaly télen az őszi dekorációját. A szituációról egy gyerekkoromban hallott mese jutott eszembe, ami a feledékeny tavaszról szólt, aki ébredés után a hótakarója alatt felejtette a hírnökeiként szolgáló virágokat, amik ott is maradtak volna, hacsak egy öreganyó nem figyelmezteti a mulasztásra a kissé figyelmetlen évszakot.

Csak remélni tudom, hogy az idei év végi „egyszínűség” csak átmeneti, és az ősz „ráeszmélve” a feledékenységére csakhamar magára ölti szokásos, színpompás ruháját.