Gombfoci

Kisfiúként imádtam gombfocizni. Emlékszem, mindig rágtam édesapám fülét, a balassagyarmati Ipoly Áruházzal szemközti trafikban vásároljon nekem újabb és újabb csapatot. Talán negyven-ötven forintba került ott egy-egy legendás tizenegy.  A gyűjteményem az évek során egyre csak gyarapodott. Különösen az 1982-es világbajnokság válogatottjai erősítették ezt a sorozatot, El Salvador, Chile, Algéria, Kuvait, Peru és Új-Zéland gárdájával is játszottam, amikor kőkemény csatákat vívtunk a haverokkal a Dózsa-Hunyadi utcák közötti lakótelep beton pingpongasztalán, amikor arra kellett ügyelni, hogy a szél le ne sodorja a műanyag kaput, vagy otthon, a farostlemezből kialakított, lefestett pályán, amit az ágy mögül kiszedve terítettünk ki a panellakás bejárati folyosóján, természetesen a konyhában a finom ebédet főző édesanyám legnagyobb örömére.

Még a főiskolán is kitartott a szenvedélyem. Két csoporttársam, Balázs és Tamás társaságában a szombathelyi kollégiumi szoba ajtaja mögött a linóleum padlózatra festettük fel a pályát középvonallal, tizenhatossal, büntetőponttal, kapuelőtérrel, és állandóan közöltük a bázisunkat felkereső ifjú hölgyekkel, háromszor kopogjanak, mielőtt belépnek, nehogy káoszt teremtsenek váratlan jelenlétükkel az épp esedékes derbin. Nemrégiben előszedtem a régi játékokat. Hirtelen jött ötlettől vezéreltetve, listát készítek a gombfoci-csapatállományomról. Kíváncsi vagyok, mi lesz a végszám, de ránézésre legalább százötven-százhatvan darabosra tippelem a gyűjteményt.