Öt évtized a néptánc bűvöletében – kitüntették a Nógrád Táncegyüttes nyugalmazott vezetőjét

– Az elmúlt öt évtized alatt végzett tevékenységét számos díjjal és kitüntetéssel elismerték már, legutóbb, államalapításunk ünnepén, a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét vehette át. Mit jelent ez önnek? 
– Természetesen minden elismerés, amit ötvenéves pályafutásom alatt megkaptam, nagy öröm és megtiszteltetés. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy megköszönjem Skuczi Nándornak, a megyei közgyűlés elnökének, hogy érdemesnek tartott a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésre, és felterjesztett arra. Azonban sosem azért tettem a dolgom, mert kitüntetést vártam, nem is gondoltam soha, hogy a munkálkodásomat díjakkal fogják elismerni. Különösen azért nem, mert ez számomra nem is munka, hanem szórakozás. Mindig a szenvedélyemnek, a táncnak, a hagyományok ápolásának éltem, ezért nagyon szerencsésnek tartom magamat. Az évek során számtalan gyerek kikerült a kezem alól, személyiségük formálásához, emberségükhöz én is hozzájárultam egy kicsit. Salgótarjánban egyszer megállított egy fiatal férfi az utcán, azt kérdezte, hogy emlékszem-e rá? Hiába próbáltam felidézni a rengeteg arc közül az övét, nem sikerült. Elmondta, hogy egy-két évig az egyik általános iskolában tanítottam neki népi táncot. Azokat az órákat sosem felejti el, olyan jól érezte ott magát. Számomra ez az igazi elismerés, ami bármilyen díjjal felér. Az egyes kitüntetések alázatra intenek. Arra ösztönöznek, hogy továbbra is hasonlóan, vagy ha lehet, még jobban végezzem a feladatomat. 

– A néptánc világába nem gyermekként cseppent bele, hogyan került kapcsolatba és vált szenvedélyévé ez a tevékenység? 
– 1971-ben, tizenöt esztendős koromban, a nővérem, Pethőné Szabó Piroska révén kerültem a Nógrád megyéből összeverbuválódott néptáncosok körébe. Akkor még nem volt szervezett tánccsoport, azért jöttünk össze havonta egy hétvégére, mert jó volt együtt lenni. Itt éreztem először, hogy mindannyian egyenlőek vagyunk, nincsen különbség közöttünk. Egyikünk sem előrébb való a másiknál. Azóta is ez a hitvallásom. Ezt mindig szem előtt tartottam az elmúlt hosszú évek alatt, amíg az 1975-ben alakult Nógrád Táncegyüttest vezettem 2001 és 2009 között. Nem is szeretem ezt a szót használni, inkább úgy fogalmaznék, hogy segítettem a csoport munkáját, hiszen én is egy voltam közülük. 

– Két évvel ezelőtt lett hivatalosan nyugdíjas, azóta változott valamit a tánchoz, az együtteshez való viszonya? 
– Most is az a leglényegesebb számomra, hogy hogyan tudok segíteni a csapatnak, mivel tudom jobbá tenni a felkészülésüket, hogy ezáltal örömet szerezzünk a közönségnek. Fontosnak tartom, hogy a nézőkben felébresszük azokat az érzéseket, amelyek megmelengetik a szívüket. Nyugdíjazásom óta is szerves része az életemnek a tanítás és a Nógrád Táncegyüttes. Szeretném, ha híres költőnk sorai szerint nem ágyban párnák közt, hanem két tánclépés között érne az „utazás”. 

– Ha történetesen nem a néptánc világába cseppen évtizedekkel ezelőtt, hanem más irányt vesz az élete, elképzelhető, hogy ma nem is lenne fontos önnek ez a tevékenység? 
– Hiszek abban, hogy számomra ez az út volt kijelölve. Ezt az élet többször is bizonyította. A családom segítségével egy esztergályosműhelyt hoztam létre 1982-ben, amit 1990 után be kellett zárni. Ezt követően számos lehetőség közül választhattam volna, hiszen több szakmám is van. Ma sem tudom megmagyarázni, de vártam valamire. Három hónapig nem volt munkám, és három gyerekkel az nagyon kemény időszak volt, sokat sírtam is emiatt. Aztán lassan beindultak a tanítások. Bodonyban kezdtem oktatni, az ottani csoport harmincéves jubileumi műsorát most fogják bemutatni. Emellett a Nógrádba jártam táncolni. Aztán sorra jöttek a felkérések. Volt olyan év, amikor 36 órát tanítottam és 840 kilométert utaztam hetente. Úgy éreztem, hogy ebben kiteljesedek. Reggeltől estig úton voltam, hétvégén pedig fellépésekre jártunk. Nagyon nehéz, egyben szép időszaka volt az az életemnek. 

– Szavaiban a hangsúly mindig a közösségen van. Éppen ilyen fontos az ön számára a család, annak a megtartóereje. 
– Az a legnagyobb áldás a számomra, hogy nagy, összetartó családom van, legszűkebb körben is 36 tagja van. Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legfiatalabb. Édesanyám idén 92. névnapját ünnepelte Ilona-napon. Egymáshoz közel lakunk, csupán néhány ház választ el minket. Nekem is három gyermekem van, két lány és egy fiú, a kisebbik lányom éppen a harmadik gyermekét várja, hamarosan megszületik a hatodik unokám. Nincs olyan nap, hogy ne látogatnám meg az édesanyámat és a testvéreimet, hétvégente legalább nyolcan-tízen összejövünk. A gyermekeimet is hetente látogatom, vagy ők jönnek hozzám. Szóval igen, nagyon fontosak számomra a szeretteim, ahogyan a táncosok nagy családja is. Azt szoktam mondani: sírni sem érdemes egyedül, örülni meg csak közösségben lehet. 

– Mik a legfontosabb dolgok, amire a népi tánc megtaníthatja a fiatalokat? 
– A mai generációnak meg kellene már tanulnia, hogy az életben kompromisszumokat kell kötni, erre például nagyon jó lehetőség a tánc. Azonban annak számos pozitív hozadéka van: mások mellett fejleszti a gyerekek kreativitását, izomfejlődését, testtartását, megtanítjuk nekik az etikettet. Úgy gondolom, hogy egy jobb élet lehetőségét mutatjuk meg a tánc által. Azt tapasztalom, hogy egyre többen érzik ennek a súlyát, mert a szülők egészséges gyerekeket szeretnének nevelni. A néptánc során az ember a szívét és a lelkét mutatja meg, sajnos sokan már nem tudják, hogy ezek hol találhatók. A néptáncnál nincs jobb képzés a test és a lélek számára. 

– Sajnos napjainkban egyre kevesebb a néptánctanár. 
– Úgy vélem, hogy a lokálpatriotizmus egyik vidéken sem elhanyagolható, hiszen nagy csábítása van Budapestnek. Még többen hagyják el ezt a térséget, ha nem lesznek olyan emberek, akik megmutatják, hogy itt is lehet jól élni. És itt nem az anyagi javakra gondolok elsősorban. Az emberek sajnos a valódi értékeket ma már nem ismerik. Ezekben a közösségeben, amelyeket mi, táncosok építünk és hirdetünk szerte a megyében, az egész országban, sőt az egész Kárpát-medencében, éppen ezt az értékrendet képviseljük.