Egy kis múltidézés: így ünnepelték egykor a húsvétot Nógrád megyében

1945 előtt inkább támogatták a ferenceseket, a háború után azonban megváltozott a világ. 1945-ben már aggodalommal írnak a németeket kisöprő oroszokról, akikkel kapcsolatban megszállást vizionálnak – mint tudjuk, igazuk lett.

Az 1945-ös események után vidékünk ismét a „csonka” Rozsnyói egyházmegye területe lett, elvesztették a füleki ferences kolostort, az egyházmegye központját, a gyönyörű Rozsnyót, főpásztorukat, Bubnics Mihályt, majd halála után dr. Pobozsny Róbertet is. Egyházmegyénket Hejcéről irányította Madarász István kassai püspök, akit a csehszlovák hatóságok kiutasítottak Kassáról. Vele tartott Tost Barnabás helynök is, aki később a töredékes egyházmegyéket (kassai és rozsnyói) is irányította Hejcéről. Mindketten többször jártak Salgótarjánban, a ferenceseknél is, akikkel jó kapcsolatot ápoltak.

1946-ban azt írják: „Húsvéttal kapcsolatban mindent a szokás szerint tartottunk meg. A feltámadási körmenet impozáns volt. …mintha többen végeznék a gyónásokat és mintha többen járnának templomba is.”

A hívek növekvő létszámát 1947-ben is méltatják: „a húsvéti feltámadási körmeneten kb. 3–4000(!) ember vett részt, és ez csak a ferences (acélgyári) plébániatemplom miséje, a „déli plébániai” feljegyzések szerint hasonló nagyságú hitélet volt ott is. Nem beszélve a város környéki, akkor még különálló településekről sem.

1948-ban így írnak: „A feltámadási körmenetet kicsit későn, este 7 órakor tartottuk. Azonban így is hatalmas, a templomba nem férő tömeg jött össze. A sötétedő esti órákban gyönyörűen érvényesültek a hatalmas lánggal lobogó, házilag készített fáklyáink, kb. 50 db.”

1949-ben változott a helyzet, erősebb lett az egyházüldözés. Mindszenty bíboros 1948 karácsonyi letartóztatása után az egyház tagjaira szenvedés várt. A hívek féltek az esetleges atrocitástól a feltámadási körmenet alatt, erre azonban nem került sor. A hívek azonban hatalmas számban, kb. 6–7000-en vettek részt a körmeneten. Az ünnepen azonban már nem vett részt az acélgyári zenekar. Erre 1932 óta nem volt példa. Mint írják: „Egy fiatalembert, a Salgótarjáni Sport Egylet futballcsapat kapusát, aki a körmenet útvonalán pont ezt a tényt kritizálni merészelte, elhurcolta a politikai rendőrség.”

Szomorú tényeket rögzít az 1950-es feljegyzés is: „A feltámadási körmenetet a szokottnál korábban, este fél 6 órakor kezdtük. A híveknek szokatlan volt, pontatlanul érkeztek, de mire kivonultunk, hatalmas tömeg indult el a szokásos útvonalon. Megfigyelők 4000-re teszik a résztvevők számát…, ám egy ávós autó keresztülhajtott a tömegen. A provokációra híveink nem reagáltak. …a gyárak és bányák elvonják a férfiakat a körmenetről, húsvét hajnalig tolták ki az üzemidőt. A bányászok azonban, Salgóbánya kivételével, nagyszombat délután nem szálltak le a tárnába. Boldog örömmel zártuk a napot.”

A további évek feltámadási körmeneteiről nem tudunk idézni. 1950 májusában a Főplébánia papságát a templom mellett álló épületből kiköltöztették a ferences rendházba, ahonnan 1950. július 31-én a ferences szerzeteseket elhurcolták.

Az 1950 után tartott körmenetekről, az egyházi ünnepek megtartásáról és a városi hitéletről forráshiány miatt nem tudunk többet. A még közöttünk élő idősek emlékezetéből kirajzolóik az új megyeszékhely egyre több szenvedést megélő hitélete.

Az állami rendelkezések 1948-tól engedélyhez kötötték a körmenetek tartását. Úgy akadályozták, ahogyan tudták, mint arra láttunk példát az előbb. Az 1951-es ünnep egybeesett a „felszabadulásnak” hirdetett nappal, április 4-gyel, így akkor még szigorúbb rendelkezéseket hoztak, hogy a központi, kommunista ünnepségeket rendben megtarthassák. Így volt ez a tizedik „évfordulón” is, 1955-ben, amikor már csak 4 és 7 óra között kellett megtartani, előtte pedig öt nappal be kellett jelenteni a hatóságoknak.

Üldözték a vallást

A ferencesek elhurcolása óriási pusztítást végzett az egyházi életükben. Ha maradhattak volna, a hívek is könnyebben átvészelték volna az 1950-es évek ateista vallásüldözését. Ezt a hatalom is pontosan tudta, ezért erősítette fel 1948-tól az egyházüldözést. A fennmaradt iratokból látszik: minél erőteljesebb volt ez az üldözés, a hívek annál jobban ragaszkodtak papjaikhoz. Nehéz munka várt a pártemberekre, amikor megpróbálták visszaszorítani a hitéletet. Évtizedek alatt azonban sikerült, hiszen Salgótarján jelenlegi hitélete is tanúskodik a pusztítás mértékéről. Feltámadásra vár ez is, mint ahogyan jobb időre vár maga a város is.