Európa-szerte zongorázik a Nógrád megyei származású művész

– Milyen emlékek fűzik a salgótarjáni zeneiskolához?

– A zeneiskola a második otthonom volt, sokszor az egész napomat ott töltöttem gyakorlással. Viszonylag későn, kilencévesen kezdtem intézményes keretek között zongorázni. Bár tizennégy éves koromban felkerültem a fővárosba, a zeneiskolás évek a pályaválasztás tekintetében is meghatározóak voltak. Nagyon jó alapokat kaptam itt az elinduláshoz, és sokat köszönhetek a tanáraimnak. Azt hiszem, ma kevés, a salgótarjánihoz hasonló oktatási intézmény van hazánkban, ahol a művésztanárok végtelen alázattal és magas szintű szakmai hozzáértéssel nevelik növendékeiket. Azonban számomra rögös volt az út: zongoratanulmányaimat megelőzően másfél évig hegedűt tanultam, mivel nem volt otthon billentyűs hangszerem. Azt viszont az első pillanattól komolyan gondoltam, hogy egyszer zenész leszek.

– Az intézmény jelenlegi vezetése az elmúlt esztendőkben nagy sikerrel élesztette újra a hagyományt, hogy ünnepi koncerttel emlékszik vissza az első tanítási napra. A kö­zelmúltban e jeles alkalomból három másik Junior Prima díjassal zenélhetett egykori iskolája színpadán. Milyen volt a közös munka?

– Az ünnepi koncert – amelyet sajnos személyesen nem hallhatott a közönség – nagyon emlékezetes volt, hiszen a többiekkel még nem álltunk egyszerre egy pódiumon. Oláh Patrik kitűnő ízléssel, a klasszikus és a népzenét ötvözve, külön erre az alkalomra írta meg számunkra a Jó palócok című kompozícióját, amely méltó módon koronázta meg a koncertet. Számomra egyébként is a legszebb része ennek a pályának az, ha másokkal együtt játszhatok. Az, hogy három olyan muzsikussal lehettem egy színpadon, akik szintén Salgótarjánból származnak és sikeresek a pályán, külön öröm és megtiszteltetés volt. Salgótarján és a salgótarjániak egyébként is sokat jelentenek nekem. „Otthon” mindig különleges lelkiállapotban állok színpadra, máshogy, mint a világ bármely pontján. Salgótarjánba nem vissza-, hanem hazajárok! A zeneiskola nagyszerűségét bizonyítja, hogy 1956 óta számos olyan növendéket nevelt már fel, akik világszerte bizonyítottak. Ezért amikor hazautazom, mindig eszembe jut egy régi tervem: szeretném, ha egyszer megvalósulna egy, a városból származó zenészeket összegyűjtő és felvonultató fesztivál, amely megmutatná a világnak is a város kulturális értékeit és művészeit.

– Mi a véleménye a távkoncertekről?

– Kétlem, hogy van olyan előadó, aki közönség nélkül szeret játszani, ugyanakkor a publikummal való kapcsolattartás nagyon fontos. Az iskolavezetés elhivatottságát tükrözi, hogy a járványhelyzetben is igyekszik a kulturális életet biztosítani a lakosság számára.

– Gyakran jár haza?

– Édesapám Szécsényfelfaluban él, bő tíz éve választotta otthonának ezt a festői kis falut. A fővárosi rengetegből kiszakadva itt mindig jó érzés megpihenni és feltöltődni. Öröm az ürömben, de tavaly a járványhelyzet miatt viszonylag sok időm volt Nógrád megyében tölteni a napjaimat.

– Ezek szerint a tavalyi év elsősorban a feltöltődéssel telt…

– Nincs mit szépíteni, a munka szempontjából szörnyű év volt a tavalyi! Egy évben általában ötven-hatvan koncertet bevállalok szerte a világban, amelyeket sorra mondtak le a koronavírus-járvány berobbanásával. Emellett a Zeneakadémián kamarazenét tanítok, ám digitális formában ezt lehetetlen olyan minőségben közvetíteni, ahogyan azt kellene. Sajnos nem vagyok túl bizakodó az idei évet tekintve sem, januárban a salgótarjáni volt az egyetlen fellépésem a naptárban. Ez elég karcsú…

– Említette, hogy mindig is zenész szeretett volna lenni. Miért?

– Hogy miért? Ez olyan kérdés, amelyre nem tudom a választ. Volt egy pillanat, úgy tízéves koromban, amikor ezt eldöntöttem és onnantól kezdve ez a kérdés érvényét vesztette. Az evidenciát nem mindig lehet megindokolni.

– Több mint tíz évvel ezelőtt két, szintén salgótarjáni fiatal művésszel – Háry Péterrel és Szendrey Dániellel – alapította meg a Trio Inceptiont. Mit lehet tudni a formációról?

– Gyermekkori barátság fűz minket egymáshoz, s azt gondoltuk, jó zenei csapatot alkothatunk. Egy rólunk készült kép révén azonban hamar rájöttünk, hogy bár szeretnénk, mégsem tudunk hárman együtt zenélni. Az ok egyszerű: a zongora, a kürt és a cselló olyan hangszerek, amelyeket előszeretettel párosítottak, a zenetörténet azonban nem kedvez e hangszerek triós változatára írt daraboknak. Felkértünk hát fiatal zeneszerzőket, hogy írjanak triókat erre az apparátusra. A vállalkozás sikerét mára több mint harminc új kompozíció bizonyítja, így a Salgótarjánhoz köthető kezdeményezés fontos szerepet kap az egyetemes zenetörténet gazdagításában.

– Milyen reményekkel tekint a jövőbe?

– Bízom benne, hogy idén már újra játszhatunk a közönségnek, és visszazökkenünk a normális kerékvágásba.

Több szakmai díjjal megjutalmazták

Kiss Péter zongoraművész 1986-ban született Salgótarjánban. Kilencévesen kezdett zongorázni, majd 2001-től 2005-ig a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában fejlesztette ismereteit. Ezt követően öt éven át a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, valamint a frankfurti Hochschule für Musik und Darstellende Kunst hallgatója volt. Tizenegy éve diplomázott kiváló minősítéssel, majd egy évig a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában tanított. Több hazai és nemzetközi verseny díjazottjaként számos fellépése volt Európa 12 országában, de több alkalommal koncertezett Dél-Amerikában és az Egyesült Államokban. Sikeres koncerteket és mesterkurzusokat tartott már Új Delhiben, Pekingben, Hangdzsuban és Bombayban. A zenészt már több szakmai díjjal is megjutalmazták: 2011-ben Artisjus-díjat, míg 2015-ben Junior Prima díjat kapott. Emellett 2011-ben, 2015-ben, valamint 2016-ban elnyerte a fiatal hangszeres művészeket támogató Fischer Annie ösztöndíjat. Jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem kamarazene tanszékének egyetemi adjunktusa.