A legnehezebb úton is végigkíséri betegeit a gyarmati főnővér

– Egyértelmű döntés volt az ön részéről, amikor az egészségügyi pálya mellett tette le a voksát?

– Nem volt tudatos választás, a barátnőm annak idején az egészségügyi középiskolai képzést választotta, így én is oda jelentkeztem. Ám rövid idő alatt megszerettem ezt a szakmát, így később már nem is gondolkodtam másban. Jó választás volt, számomra testhez álló hivatás. Szívesen végzek olyan munkát, ahol folyamatos kapcsolatban vagyok az emberekkel.

– Eddigi pályafutása során a balassagyarmati kórház volt az egyetlen munkahelye?

– Itt kezdtem 32 évvel ezelőtt a fertőző osztályon nővérként, majd átkerültem a bőrgyógyászatra, később a belgyógyászatra és az ápolási osztályra. Volt egy rövid kitérőm is. Egy évig Budapesten, a Honvéd Kórház belgyógyászatán dolgoztam, ami egy jól felszerelt, kiemelt intézmény, de szerintem itt, vidéken az ápolás sokkal jobban működik, több figyelem jut a betegnek. Az itteni rendszer sokkal emberibbnek tűnik számomra, ott inkább robotnak éreztem magam.

– Diplomás nővérként mit gondol az élethosszig tartó tanulásról?

– Az egészségügy folyamatosan fejlődik, itt a ma megszerzett tudás holnap már nem elég. Mindig szívesen tanultam, nyitott vagyok minden újdonságra. Amikor az 1990-es években elkezdtem az egészségügyi főiskolát, még kevés diplomás ápoló volt. A legtöbben, még a szüleim sem értették, hogy minek az egy nővérnek. Az élet azóta bebizonyította, hogy képzett nővérek nélkül ma már az egészségügy nem működne.

– A laikusok számára talán nem teljesen világos, mit takar pontosan a krónikus és a hospice osztály fogalma.

– A krónikusra az akut osztályról kerülnek betegek további, hosszan elhúzódó kezelések céljából, de számukra még van remény a felgyó­gyulásra. A hospice osztályra a gyógyíthatatlan, végstádiumos betegeket vesszük fel.

– Nem éppen hétköznapi eset, amikor egy csinos, életvidám, fiatal hölgy a halál árnyékában tölti a mindennapjait. Hogyan tudja ezt a helyzetet napi szinten kezelni?

– Egy ilyen munka során megváltoznak a prioritások. Meg kell tanulnunk örülni a kevés, apró, lassan elért sikerélménynek is. Például, hogy a beteg nyelni tud, megmozdítja egy végtagját, felül, feláll, pár lépést megtesz... Vagy hogy csillapítani tudjuk a fájdalmát, picit javítani az életminőségét. És fantasztikus látni, amikor egy súlyos sérültnél, vagy stroke-os betegnél, akikről esetleg már lemondtak, elindul a gyógyulás folyamata.

– Hogy érzi, mi a munkája legnehezebb része?

– Ez egy nehéz munka, fizikailag is, de főleg lelkileg. Sokan elhagyják ezt a pályát, gyakori jelenség a kiégés. Miközben az elmúlt 15 év távlatában megháromszorozódott az ápolási idő szükséglet, a betegágyak mellett egyre kevesebb nővér dolgozik. Romlik az ápolók egészségi állapota, 54 százalékuk krónikus beteg, sok az idős, nyugdíj előtt álló munkatársunk. Véleményem szerint mára a leterheltség nagyobb probléma, mint a fizetés. Mégis, a legnehezebb talán a hozzátartozók kezelése. A krónikus betegek családtagjai szép lassan hozzászoknak, hogy egy lassú gyógyulási folyamattal kell szembenézniük. Van idő felkészülni bármire. De egy hospice-os beteg esetében, aki pár hónappal ezelőtt még teljes értékű életet élt, nehéz elfogadtatni a családdal az elmúlás tényét.

– A ma embere különös módon kezeli a halált. Elszakadtunk még a gondolatától is, pedig tudjuk, hogy az élet része. Sokszor úgy tűnik, szeretnénk, ha ezt is az egészségügy kezelné helyettünk.

– Ez így van. A társadalom struccpolitikát folytat, csak a szépre és a jóra nyitott, sokszor hallani sem akar ilyesmiről. Pedig a családnak fontos szerepe van a gyógyulásban. Azok a betegek, akiket naponta látogatnak, sokkal motiváltabbak, és a halál is könnyebb számukra. Ám sajnos nem mindenki érzi kötelességének a beteg hozzátartozó gondozását. Mi nem ismerjük a körülményeket, nem ítélkezhetünk senki felett, de tény, hogy az elmúlt öt év alatt, amióta ezen az osztályon dolgozom, csak egyszer fordult elő, hogy hazavitték a haldokló családtagot.

– Mivel tudja ellensúlyozni a munkája során felgyülemlett feszültségeket?

– A két csodálatos lányom és a zene, az éneklés nagyon sokat segít. Négy kórusnak is tagja vagyok: a helyi Szent Felícián, az érsekvadkerti pedagógus- és a szécsényi Erkel Ferenc kórusnak, valamint a Balassagyarmati Dalegyletnek. Nem azért, mert annyira jó hangom van... Egyszerűen feltölt az éneklés. Szinte minden napra jut egy próba, gyakoriak a fellépéseink. Emellett, amikor csak időm engedi, hétvégente bakancsot húzok és túrázom egyet.

Névjegy

Kalmár Tünde 1969-ben született Balassagyarmaton, azóta is itt él családjával. A Szántó Kovács János Egészségügyi Szakközépiskolában érettségizett, amit a Salgótarjáni Egészségügyi Szakközépiskola és Szakiskolában felnőtt szakápolói képesítéssel egészített ki 1990-ben. 2000-ben a Debreceni Orvostudományi Egyetem Főiskolai Karán diplomás ápolói, 2002-ben a Pécsi Tudományegyetemen egyetemi okleveles ápolói képesítést szerzett. Jelenleg a balassagyarmati kórház krónikus belgyógyászatának és hospice osztályának vezető főnővére.