Így ünnepeltek hetven éve a nógrádi megyeszékhelyen

Utazzanak velünk ezen a képzeletbeli „időgépen”, hogy megmutassuk: hogyan ünnepelt hét évtizede a frissen megyeszékhelyi rangot kapott Salgótarján május elsején. Ehhez az időutazáshoz két emblematikus helyszínt „szólaltatunk meg” a múltidézésben.

Adott egy tér Salgótarjánban, ami a Fő tér nevet viseli, a városrendezések során változott az arculata. A posta és az impozáns vasútállomás ölelte körül a teret, melyet előbb a világháborús hősi katona, majd a fegyvert fogó munkás szobra díszített – ahogyan éppen az ideológiák jöttek és mentek a magyar történelemben. (Ma már az utókor tudja: mindkettőnek ott a helye, az északi honvédő harcok szobra ott is van ma is, ám a hősök szobráról nincs tudomásunk, pedig nagy kár érte…)

Szóval adott egy tér, amelyet időről időre megtöltött a város polgársága, mindig változó okok miatt. 1938 őszén – erről a Filmhíradó is felvett részleteket – a Felvidék felszabadításáért ölelték körbe a Hősök szobrát, néhány héttel később pedig elszakított testvéreinket is a somosi határon, Fülek és Losonc főterén.

1939-ben a Szent Jobbot tették emelvényre a posta melletti díszhelyen, ahol Koronaőrök és papok vezetésével imádkoztak Szent István király ereklyéje előtt hazánkért és a magyarokért a világháború előestéjén.

A háború után, 1948-ban pedig a centenáriumot ünnepelték meg: Petőfi és Kossuth nyomdokán az 1848-as forradalom és szabadságharc eseményeire emlékeztek, még a diktatúra kiépítésének befejezése előtt, de már vörös lobogók és Rákosi, Lenin, Sztálin nevének éljenzése alatt.

Új idők következtek, és ez nem volt másként később sem: 1950 furcsa év volt Magyarországon. Az előző év decemberében Sztálin 70. születésnapját ünnepelték, lezajlott már a Mindszenty-per, a Rajk-per, aki tudott, elmenekült, aki itthon maradt, elhallgatott, aki nem, azt elhallgattatták. Mindezek mellett persze vidáman nyaraló embereket, a háború után felépülő országot, fejlődést látunk a felvételeken.

Alig tíz évvel később tehát Szent István keresztjének helyét kommunista jelképek vették át, a Szent Jobb előtt tisztelgő papságot megfélemlítették, a Koronaőrség tagjait szétzavarták, elüldözték, az ereklye ekkor már egy páncélszekrényben volt elrejtve, nyilvános tiszteletadásról persze szó sem lehetett. Ezeket is elmesélné a tér, ha mesélni tudna…

Mint ahogyan elmesélné az 1950. május elsejei eseményeket is. A korabeli újság megőrizte ezeket. Az 1950 áprilisának végén megjelent Nógrád (ekkor még hetilapként jelent meg) előbb a kétarcú Berlinről (kettéosztott Németország), a lengyel püspöki kar és a lengyel párt megegyezéséről szól, aztán pedig kőkeményen belépünk a korszak magyar valóságába: Lenin elvtárs születéséről emlékeznek meg, majd Telek Erzsébetről olvasunk, aki fiatal lány létére a magkészítő műhelyben 350 százalékot teljesített, olvasunk még ünnepi fogadalomtételről a teljesítés fokozásáról, a „természetesen” a kulákokról is.

A lap központi helyre teszi a békéért való harcot – nehéz ezt utólag értelmeznünk. Hiszen éppen az a korszak, az a rendszer beszélt békéről, amelyik kettéosztotta Európát, falat („vasfüggönyt”) húzott a két rész közé, és a legnagyobb terrorban tartotta évtizedeken át az embereket.

Különös volt ez a május elseje, hiszen 1949 augusztusában az új alkotmány elfogadásával pontot tettek a diktatúra kiépítésére. Ezt követően ez volt az „első” május elseje, amire nagyon készült az akkori hatalom. Másrészt Salgótarjánban is ünnepeltek, hiszen ez volt az első felvonulás az „új” megyeszékhelyen, fő helyszín pedig a fő tér volt.

A nógrádi eseményeket „Megyénk soha nem látott pompával ünnepli a hatodik szabad május elsejét” címmel így harangozta be a lap: „Május 1-re, a munkásosztály harcos seregszemléjére, minden eddigit túlszárnyaló felvonulással készül megyénk dolgozó népe. A pártszervezetekben, tömegszervezetekben, üzemekben, hivatalokban és más munkahelyeken lázasan folyik a készülődés a Szovjetunió és Sztálin elvtárs iránti hála és szeretet kifejezése mellett a felszabadult szocialista munka és Pártunk győzelmeinek ünnepe az erő és vidámság megnyilatkozása lesz.”

Majd pedig leírják a készületet: az előző napon zenés, fáklyás felvonulással ünnepelnek, a lakóházakat versenyben díszítik fel, és megkoszorúzzák a hősi halált halt szovjet katonák emlékművét. Másnap pedig hatalmas tömeggyűléseken „tesznek hitet megyénk dolgozói a béke mellett”. A felvonulásokat délután kultúrműsor, sportversenyek, ifjúsági programok követi.

A lap következő száma május elsejére jelent meg a következő felkiáltással a cím mellett: „Éljen május 1, a világ munkásságának seregszemléje, a proletárnemzetköziség harcos ünnepe!” Nos, ez a kis bevezető már sugalmazza a fő témát: május elsejét járták körül. Megtudjuk: megyénkben több helyen is zenés ébresztő köszönti a dolgozókat, majd kezdődik a díszmenet. „A felvonulás 9-11 óráig tart majd, 11 órakor megkezdődik a gyűlés és utána a termelésben kiváló eredményt elérő munkásokat ismertetik. A délutáni műsor az acélgyári sportpályán lesz, ahol kultúrverseny, tréfás sportversenyek, játékok lesznek. A műsort az üzemi szervezetek kultúrgárdái adják. A műsor este 9 óráig tart, amikor az összes üzemek rendeznek táncot. A közös műsort tűzijáték zárja be.”

És ezzel máris átmegyünk május elsejénk másik színhelyére: a Dolinkába. Van abban valami ironikusság, hogy éppen az említett április végi újságban írnak arról, hogy az addig az acélgyáriak részére használatos Borbély-ligetet át akarják keresztelni. Mégiscsak felháborító – írják –, hogy a „felszabadulás” után öt évvel még mindig Borbély Lajos és Fabinyi Henrik feleségének, Ludovikának a nevét viseli a hely. A kedves olvasókban talán most kérdések vetődtek fel, ám azonnal tisztázzuk: a két neves ember az Acélgyár alakulásának és fénykorának időszakában játszott nagy szerepet. A kommunista Salgótarján időszakában pedig a május elsejék közkedvelt helye a „Dolinka volt”, amit azelőtt Borbély-ligetnek hívtak.

A hely pedig itt is mesél: elmondja az 1937-es katolikus napot, ahol több ezer ember vett részt a ferencesek által szervezett, az 1938-as nemzetközi eucharisztikus kongresszusra készülő háromnapos lelki programról, amelyen soha nem látott tömegek vettek részt. Elmondja az 1944-ben hősi halált halt leventék temetését, amikor a háború közepette egy város gyászba borult miattuk. Mire az 1950-es újságot kézbe kapták az olvasók, az említett katolikus napot szervező salgótarjáni ferencesek a folyamatos megalázások és ellehetetlenítés miatt már érezték a működésük végét, a leventéket a korszak évtizedeken át lefasisztázta, emléküket meggyalázta.

De a helyek nem mesélnek, a kövek nem szólalnak meg. A történész feladata megszólaltatni őket. Persze csak óvatosan, egy-egy szeletet felvázolva a múltjukból. Bízom benne, hogy ez az írás ezt teszi, és igyekszik árnyalni a „virslis-mustáros-ingyensörös” május elsejék képét, és hogy olvasóinkat mélyebben bevezeti a rendszer ideológiájába, múltunk egy darabjába.