Történetek a balassagyarmati műjégpályáról

A kisméretű korizós helyhez több érdekes történet is kapcsolódik.

Egyik nap az eső már egyre inkább átváltott szemerkélőből zuhogóba, amikor még mindig akadtak olyanok, akik korcsolyát akartak húzni a lábukra. Megjelent egy család, amelynek legkisebb tagja számára dédelgetett régi vágyálom volt a korcsolyázás. Nosza rajta, könnyedén fel is csatolta a lábára a cipőt. De hát kísérő is kellett neki, mert a pöttöm lány egyedül nem mert a jégre merészkedni. Az anyuka és az anyós intett, induljon az apuka a gyermek segítségére. Az eső közben egyre kövérebb cseppekben hullott alá, és a férfi kevély káromkodások közepette próbálgatta a cipőket, melyik lesz alkalmas, egymás után vágta földhöz a bakancsokat, fogai között mormogva küldte a két asszonyt a világ túlsó fertályára. Aztán végül megoldódott az akció, a kislány írd és mondd, egyetlen percet töltött a jégen, egyből térdre esett, és könnypotyogtatásoktól kísérve kéredzkedett le a pályáról. Persze az ilyenkor kötelező mobilos „szelfi” azért elkészült. Bezzeg az apuka rendesen „kiakadt”, hangosan szidta nejét és anyósát, az idősebb hölgy gyorsan meg is sértődött és az esőben gyalogosan indult el hazafelé.

Egy másik alkalommal hattagú család érkezett a jégpálya gondnokához, az apa ékes palóc tájszólással kérdezte meg a felügyeletet, hogy mégis, mibe kerülne itt pár perc korcsolyázás? Amikor megkapta az „ingyenes” választ, kihúzta magát, és büszkén mondta: „Akkor hatot kérek!” Kérdés persze, hogy ha pár száz forintot kóstált volna az a kis csúszkálás, vajon hányan próbálkoztak volna a családból a kedélyes siklással…