Négy évtizede szívügye az ápolás a gyarmati főnővérnek

– Mi késztet egy fiatal lányt arra, hogy ezt a pályát válassza?

– A hetvenes években az általános iskolában a lányok között nagyon népszerű volt az ápolónői szakma. Családomban nem voltak egészségügyi dolgozók, de mindig több nemzedék élt együtt, és az egymásról való gondoskodás természetes volt számunkra. Bennem kimondatlanul is megfogalmazódott, hogy én tovább folytatom ezt a szemléletet. A balassagyarmati Szántó Kovács János Egészségügyi Szakközépiskolában töltött évek még inkább megerősítettek az elhatározásomban. Az érettségi után a férfiidegosztályra kerültem. Bevallom, eleinte idegenkedtem ettől a helyzettől, nem akartam férfiakkal dolgozni, de aztán pozitívan csalódtam.

– Van-e különbség a női és férfi betegek között?

– A férfiak talán együttműködőbbek, könnyebben kezelhetők. 1989 óta vagyok főnővér az összevont neurológiai osztályon. A munkámat szolgálatként fogom fel, így – bár nem egyszerű hivatásról beszélünk – könnyű dolgom volt. Részemről ez egy belső igényből fakadó tevékenység. Általában minden egyes nap végén gondolatban egyfajta számadást végzek, s ha valamiért nem sikerül így lezárnom egy napot, másnap reggel az a kezdő napirendi pont.

– Hogyan érzi, ma megbecsülik az ápolói foglalkozást?

– Úgy gondolom, a mi hivatásunk lényege belülről fakad, lehet nagyon sokat tanulni, de ha a belső indíttatás hiányzik, minden hiábavaló. Ezt nem lehet csak egy kicsit szeretni. Vagy teljes odaadással tudja valaki művelni, vagy sehogy. Ez olyan, mint a négy kerék az autó alatt: ha megvan mind, megy az autó, de ha csak egy is hiányzik, már nem működik a dolog. A mi munkánk egyfajta szolgálat, s ha valaki nem tud kellő alázattal szolgálni, az gondot jelent. Én soha nem vártam ezért külön ellenszolgáltatást, elismerést. Persze a szakmánk társadalmi megbecsültsége kedvező hatással lehet az itt dolgozókra. Emberek vagyunk, a visszajelzések mindannyiunk számára fontosak. Egy köszönöm is nagyon sokat tud könnyíteni azon a lelki terhen, ami a munkánkból fakadóan naponta ránk rakódik. S mind közül a legfontosabb a beteg elismerése. Személy szerint engem a pénz soha nem érdekelt különösebben, csak elfogadtam, amit kaptam. Ezt a munkát csupán a pénz miatt nem is tudnám csinálni. Jól érzem magam ezen a pályán, nekem ez a legfontosabb.

– A vezetői munkáját milyennek ítéli meg?

– Mivel magamtól is tisztességes munkát várok el, ezt megkövetelem másoktól is. Talán egy kicsit magasak az elvárásaim, és néha túl őszintén fogalmazom meg a véleményem, de igyekszem figyelembe venni a velem dolgozók képességeit, tudom, hogy nem mindenkitől várhatom el ugyanazt, amit önmagamtól megkövetelek. Úgy gondolom, hogy a közösségi szemlélet az alappillére egy munkahelynek. A takarítótól az osztályvezető főorvosig mindenki munkáját fontosnak tartom, természetesen a tudásban megszerzett fokozatokat figyelembe véve. A csapatmunka olyan, mint egy lánc, és ha hiányzik egy láncszem, az már nem lánc többé. Csak akkor működik egy közösség, ha abban mindenki munkáját megbecsülik. Nekem a gyakorlatát végző tanuló is éppoly fontos, mint a többiek. Igyekszem mindig jó példát mutatni. Egy jó vezető látja és érzi, ha a csapatból valakinek szüksége van egy beszélgetésre, vagy bármi másra. Persze ez vonatkozik a betegekre is. Egyszerűen meg kell érezni, kinek van éppen a legnagyobb szüksége a segítségünkre. Ez nem mindig magyarázható racionális érvekkel, de szerencsére én valahogy megérzem ezt.

– Megalakulása óta megyei vezetőként segíti a Magyar Ápolási Egyesület munkáját. Ezenkívül kiváló szervezőkészséggel rendelkezik, számos rendezvény megszervezése fűződik a nevéhez.

– Úgy vélem, az életben nagy jelentősége van a közös ünnepeknek. Ezek is lehetőségeket teremtenek számunkra megerősíteni azt a tudatot, hogy értékes munkát végzünk. Nekem mint ebben felelős személynek, közvetítenem kell a felsőbb vezetés és a dolgozók között, érzékeltetni, hogy fontosnak tartják a munkájukat.

– Mi a legnagyobb buktatója az önök foglalkozásának?

– Ha valaki elkötelezte magát ezen a pályán, vigyáznia kell, hogy sínen maradjon. Ha az ember egyszer kisiklik, utána már nagyon sok erő kell ahhoz, hogy újra sínre kerüljenek a dolgok. Az élet sokszor gördített elém is olyan akadályt, ami eltéríthetett volna erről az útról, de olyankor mindig arra koncentráltam, ami a sínen tart. Mert nekem az okozza a legnagyobb örömet, ha a másik embernek adhatok és szerethetem őt.

Harminc éve a kórház főnővére

A Semmelweis-nap alkalmából idén Kossuth Zsuzsanna-díjjal kitüntetett Horváthné Király Valéria 1962-ben született Varsányban. Balassagyarmaton, a Szántó Kovács János Szakközépiskolában tanult, majd szakápolói, később diplomásápoló-végzettséget szerzett. 1980 óta dolgozik a Dr. Kenessey Albert Kórházban, harminc éve főnővér a neurológiai osztályon. Kiemelkedő szakmai és közösségépítői munkájáért több szakmai díjat is kapott pályafutása során. Varsányban lakik, két gyermeke és egy unokája van.